Beváltottam magamnak tett ígéreteimet, vettem pár apróságot, meg amit ismerősök kértek; elsétáltam a Porta Garibaldihoz is, amit még csak messziről, meg egyszer egy kocsiból láttam. Szép nagy, van rajta Ágota-szentély is. Pakolászok. Elleptek a külföldi lányok tegnap, persze, nem engem kerestek, Sercanhoz jöttek, nem tudom, ki fog vele lakni eztán, de sajnálom. A szuperszárítómat ráhagyományozom. Harmadik világbéli szeretetcsomagot hagyományoztam a két új magyarra is, hátha megőriznek ezáltal emlékzetükben.

Utoljára ettem a menzán, lehet, hogy megsejtettek valamit, de igencsak olyan volt az étel, mintha másodrendű frissességű alapanyagokat használtak volna. Viszont leszólított az ottani portás, nézem, ahogy integet, és az egyik koliportásunk volt, mindig az, aki elveszi a kajámat poénból. Bírom, ő is engem, ő volt az első, aki megtanulta a szobaszámom, és készíti a kulcsot, ha meglát. Mondom, holnap elutazok. Honnan is jöttem, ja, magyar vagyok. Riccardo Akárki, mondja, mondom, az ki? Filmrendező. Sose hallottam, mire elém teszi a telefonját, és vigyorogva mutat a kijelzőn két himbáló csöcsöt, kár is szebben mondani. Sok ilyen magyar színésznője van, mondja, én meg azért rákérdeztem a nyilvánvalóra, hogy milyen filmek is ezek pontosan? Nem szólt egy szót sem, csak elkezdett cuppogni, ááá, oké. Kérdem, hogyhogy most itt van, itt is dolgozik? Ahová beosztják. Munka sok van, fizetés kevés. Hát azért örülj neki mikiegér, hogy legalább munka van. Holnap minálunk hajnalos lesz, így még találkozunk.

Ezzel, meg azzal a portással vagyok jóban, aki lehülyézett Ágotakor. Azóta következetesen szerzetesnek hív, múltkor is nézett a kolfőnök Ándzseló, hogy ugyan miért.

Érzékeny búcsút ezektől, és Naselli cukrásztól veszek egyedül. A ricottája már hiányzik. Neki is mondtam, hogy ennyi, lelkemre kötötte, hogy szállítanak is, de nem hiszem, hogy haza is.