Igazából még a „kis” jelzőt sem érdemelné meg, elmondom, mi volt. Ugyan mindenki azt mondta, hogy délelőtt menjek, mégsem akartam bemenni kilencre, mert csak mondják, de akkor még nem kezdenek sehol. Tízre bementem az egyetemre, mert még Adorno vizsgalapja csak félig volt kitöltve, az aláírás hiányzott. Mondják, Adorno még nincs, telefonon nem lehet elérni, de be fog jönni, mert ma tanszéki értekezlet van. Akkor várok. Néhány perc múlva tényleg betoppant, azt sem tudta, hol van, eléteszem a papírt, hogy akkor ide. Nekem nem hisz, felhívja a kisprofot, aki pár napja vizsgáztatott, ugyanazt mondja, oké. Köszöni. Én is. Átmegyek a szomszéd szobába, a Kedves Nőhöz, akivel múltkor a főnökasszonnyal voltunk. Most is kedves, kérdi, hívott-e a főnök, vagy e-mailt írt inkább? Negatív. Hát, az baj, akkor el kellene mennem a Nemzetközi Kapcsolatok Irodába, ahol év elején voltam, és ott elintézni. A vizsgalapok nem kellenek semmihez, Adornora is hiába vártam, és hiába töltötte ki, nem kell senkinek. Jó. Átsétálok a másik épületbe, a másik irodába, ott a nő, már vár. Mondjak el neki mindent, amit tudok, a kezdetektől. A Tervet. Elmondom, hát, ez szörnyű, azt mondja. Én tehetek róla? Nem, a főnökasszony volt az, aki egy kosárra játszott, de csináljuk azt, hogyvan nálad valami papír erről? Dossziékkal közlekedek, melyiket szeretnéd? Na, hát akkor ez az A papír nem jó, ez a B sem, de találkozzak a főnökasszonnyal, aki kiállít nekem egy C és egy D papírt, amikből ő összeállít egy E jelűt másnap maguknak, és egy F jelűt az én egyetememnek, és le is út, fel is út, mehetek isten hírével. Tehát holnap, vagy holnapután, a főnökasszony papírjával a hónom alatt menjek vissza. Megköszöntem neki, mert a problémák ellenére jófej volt (egyszer meg is nevettetett), és elmentem enni. Ebédnél találkoztam következő félévi két magyar Erasmus-ossal. Kibújt belőlem az irgalmas szamaritánus, és elmeséltem nekik, hogyan működik a menza, jófejek voltak, én is mondom, elmondom, ha már nekem nem nagyon mondtak el semmit. Már februárban letudtam rendes évi jócselekedetemet, éljen a hátralévő nyolc hónap gonoszság!

Délután találkoztam a főnökasszonnyal, gondoltam, megírta a papírokat, az értékelést, de nem, küldjem el neki az infókat emailen, és holnapra, vagy holnaputánra megcsinálja. Puff. Azért nagyon aranyos volt, nem fogunk már találkozni, és egy öleléssel köszönt el tőlem sok sikert és jó utat kívánva, üdvözlettel a hazai tanszéknek. Hát mégis komált azért valamennyire.

A délután ismét, és utoljára ért engem a Bellini nézőterén; Pb és Bajazzók verista este. El is felejtettem, hogy páholyba kaptam most helyet, automatikusan mentem a zsöllyébe, a jegyeskislány figyelmeztetett, hogy ez annál uriasabb helyre szól. Sajnos a Pb olyan, mint odahaza a Bánk bán, vagy Az ember tragédiája, a tanárok valamiért ezzel szeretik letudni a kötelező színházlátogatást. Ezeket általában azok a tanárok találják ki, akik egyébként nem járnak színházba. A kölykök vásott rosszak voltak, úgy gondolták, ha csak zenélnek, lehet trécselni. Ennél sokkal idegesítőbb volt azonban a sok vakító okostelefon, amin százával repkedtek a facebookos üzenetek a két egyfelvonásos alatt. Próbálnál meg ilyet odahaza az Andrássy úton, a jegyszedő szipirtyó a karzatról szállna alá bőre lebernyegével, és vetné rád magát, hogy ne erőszakold meg a múzsákat. Egyébként ez nem teljes mértékben az ő hibájuk, hanem a szülőké, valamint a tanároké, nevelőké, akik bizonyára úgy rendezték le a dolgot, hogy „akkor is eljöttök, ha fostok a vérhastól aznap, mert kötelező!”. Miattuk volt a csúszás is, mert mire azok leültek, meg a szünet után visszajöttek, jaj, le is késtem a vacsorát, vesszenek el, az ufók kísérletezzenek rajtuk hazafelé.

Férfitanáraik is megkönnyezték a Pb-t. Szerintem ennyire nem volt jó, a Teatro Vergában a prózai előadás olyan volt, hogy szemem-szám tárva, és egyesével nyitogattam a pórusaimat is, hogy minél többet fogadhassak be  a zseniális előadásból. Az énekesek sem voltak különösebben kiemelkedők, de a végén itt is elégedetten csettintettem, ezt így kell csinálni, amikor kinyírják a nagyarcú fickót, visítanak a nők, hogy „Hanno ammazzato compare Turiddu!”, és anyuka, meg Santuzza összeomlik. Az nagyon jó. A zenének is megvan a varázsa, ez nem olyan varázs, ami székbe szegez 14 évesen, de akkor is Szicíliát teszi fel a színpadra. Ami a színpadon van, jut eszembe, az egy templomkapu, és Turiddu anyjának kapuja egymással szemben. Ugyanebben a díszletben játszották a Bajazzókat is. A Neddát játszó Rossana Potenzának valaki mondja meg, hogy az nem játék, hogy percenként a földre veti magát akkor is, ha nem löki senki. El kellene olvasni Tito Gobbi könyvét, mit gondol ő a színészi játékról operaszínpadon. Viharos taps követte a Ridi, pagliacciot, a levezető zenét senki nem bírta megvárni. Az est hőse egyébént Alberto Gazale volt, Toniot énekelte, és előtte még volt egy beugrása is Alfio szerepében.

Kösz a képeket, Teatro Bellini