Mivel tegnap a hektikus nyitvatartások ellenére sem teljesítettem rosszul, és majdnem mindent láttam, amit csak szerettem volna, mára csak egy palermoi nevezetesség, a Castello della Zisa maradt. Reggel korán keltem, kimentem nyitásra a szépséges mór várban gyönyörködni.

 Az épület maga volt a legérdekesebb, szűk, magas belmagasságú folyosókkal, nem a termenkénti egy kiállítási tárgy. Ezek XIV. századi egyiptomi edénykék voltak Korán – feliratokkal, egy teremben is el lehetett volna őket helyezni, de itt kénytelenek voltak két emeleten elszórni őket, hadd bukkanjon rájuk a kincskereső természet. Itt is hasonlatos középkori légkondicionáló működött, mint II. Roger hálószobájában tegnap; úgy helyezték el az ablakokat, és a nyílásokat, hogy amíg odakint herefonnyasztó volt a meleg, addig odabent vígan lehetett bulizni. Sajnos nem igazán értem a működési elvét, és senki nem tudta még rendesen elmagyarázni se itt, se máshol, de akárhogy is, nagyon ötletes. Az épület különösen érdekes, és szerintem különösen bizarr része a mór elemek, és a barokk freskók együttese. Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon. Jól álltam idővel, így bár nem szerepelt az eredeti programomban, vártam egy buszt, és kimentem megnézni azt a bizonyos Monrealét (tudjuk, a tegnapi kék sarok, II. Vilmos).

Persze gondolhattam volna, hogy vasárnap templomba menni nem éppen a legjobb ötlet. Ment a mise, lehetett választani, hogy vagy kimész, vagy bennmaradsz, de akkor le kell ülnöd hallgatni. Hogy senki ne zavarja a pap „szeressük egymást gyerekek” – mondandóját, két fogdmeget alkalmaznak, akik a hátsó padsorokban helyet foglaló, nem éppen ebben hívőket tartják kordában, ne ficánkoljanak, és ne fotózzanak. Az a baj ezzel a rendszerrel, hogy rossz, és másutt láttam már jobbat. Két működőképes eset van, 1, kizárják a turistákat a mise idejéről, oké, ez van; 2, elöl csinálják a kiscsoportos foglalkozást, a többi részt pedig szabadon hagyják, ahol lehet kóricálni, ilyet is láttam már. Leültem hátra a szamárpadba, hogy tüzetesen megnézegethessem a zseniális mozaikokat, amivel ez a templom is be van borítva. Freskói aprólékossággal vannak kidolgozva az egyes ótestamentumi jelenetek, és itt is azok a csodálatos geometriai sorminták gyülekeznek alattuk. No igen, ha a pénz nem számít. Közben fél füllel hallgatom a mesét, felállok, ha mások is, a pap a maffiáról beszél, hogy a „szemet szemért” elv, a ius talio az nem keresztényi, és a maffia keresztényeket gyilkolászik, ami nem jó, és ha meg is sértenek, se reagáljunk rögtön vendettával. Hátul mindenki a mozaikokkal volt elfoglalva, egy idősebb műértő pár egyáltalán nem zavartatta magát, felálltak, mutogattak, hogy látod ott az angyalokat, igen, meg az ornamentika. Nagyon nem akart vége lenni, közben megint megpróbáltak levenni, szuggeráltam, hogy ide ne gyere cserkészlány azzal a persellyel, mert egy buznyákot nem fogsz kapni úgyse, hiába csörgeted. Efféle, ni.

Csak befejezték aztán és lehetett fotózni is.

Iparkodnom kellett, mert vissza kellett érnem a városba a pályaudvarra. Egy órás vonatozás után leszálltam Cefalù városában, amit a magyar ember két helyről ismerhet. Az egyik Tornatore Cinema Paradisoja (ami már vagy negyedszer kerül valahogy szóba); a másik pedig a híradós Novodomszky Éva, aki lenyilatkozta valahol, nem is tudom, talán pont a Nők lapjában, hogy a férje ebből a faluból származik. Gondoltam, ha már itt vagyok, becsengetek, vagy ha nincsenek otthon, leszólítom az asszonyokat, hogy bocsánat, nem maga a NoviÉvi anyósa? Titkos rajongója vagyok ugyanis, a csengőhangom is az, ahogy bemondja a félnyolcasban „…mindezek ellenére a kormányszóvivő közölte: A gáz ára idén nem emelkedik.”, és csak azért utaztam ennyit, hogy egy pillanatra megérinthessem a NoviÉvi anyósát. Megengedi?

Node ejnye, csapok a szájamra, ő egy jófej ember, ne szekáljuk, és ha netán olvassa is, remélem, lesz humora, és megbocsátja, nézzük inkább, mit találunk helyben. Egy nagydarab hegyet, amit csak úgy neveznek, La Rocca, a szikla.

Azzal kezdtem, mert a műemlékek egy része odafent található, 278 méter magasságban. Az útikönyv már előre írta, hogy a szerelmesek kedvelt találkozóhelye, na, remek, ez is valami olyan lesz, mint a calascibettai nekropolisz. Az ösvény szélén, ahogy haladok felfelé, látom, egy mosdatlan hobo ül. Megkérdezi, milyen nemzetiségű vagyok, mondom, de minek ez neked? Statisztika? Nem, hanem ötkor bezárják a sziklát, és strigulázzák, van-e fent valaki. Hülyén néztem rá, mi az, hogy bezárják a sziklát, de tényleg volt egy ajtószerű rács felfelé, lehet, hogy arra gondolt. Haladok felfelé az ösvényen, jó meredek, és miért van ez beborítva szarral? Ezt ki csinálja? Ugye nem a hobo? Az összes trágya eredete két kecske volt, meg egy birkanyáj, és úgy láttam, legalább egyszer minden hegymászó belelép. A bizánci falmaradványok hirtelen másodlagos fontosságúak lettek, a fő az volt, ne csússzak le. Laposodik a terep, ez jó, van is egy kőrakás Diana templom, mellette nem messze meg egy Szent Anna, hát inkább csak kápolna, tizedik század; be van rácsozva, de odabent sincs más, csak kecsekszar. Az a hobo az út elején, az afféle kiugrott csillagszemű juhász lenne? Felizzadtam magam a hegy tetejére, a normann kastélyba. Ezek is tudtak hová építkezni. Nem sok maradt meg belőle, de így is magával ragadó. Még így csekélységében is hatásosabb, mint a hazaiak. Vegyük példaképp a sümegi várat ugye, ami a nyolcvannégyes út melletti alumínium Tescora néz; ez hiába negyedannyi kő, más, messzi várkastélymaradványokat, illetve a Tirrén-tengert figyeli.

Ekkor beborult kissé, és én jobbnak találtam elindulni lefelé. A sok nyakalástól rámjött a pössenthetnék, kétszázötven méter magasból csak a műhold nézhet, az meg hadd örüljön, befordultam egy bokorba. Amint visszafordulok, látom, hogy két lány hunyorít felém tátott szájjal lentről. Hehe, izé, majd ahogy közelebb érek hozzájuk, látom, hogy nem hunyorítás az, hanem meg akarnak ölni a szemeikkel, és nem tátott száj, hanem fintor, micsoda neandervölgyi vagyok. Miért, a birkáknak akkor miért szabad? Leérek a külső bástyához, közvetlenül a város fölé, ahová nem egy óriás keresztet biggyesztettek? Ezt én a kiemelt helyek Lengyelország-törvényének szokom hívni, mert ott láttam úton-útfélen ordenáré vaskereszteket a semmi közepén is. Ez tehát:

1.§ Legyen kereszt.

2.§ Ha már kereszt, legyen nagy.

Ez itt is érvényes minden olyan kiemelt köztérre, amit nem a reneszánsz és a barokk építészei terveztek, és Mussolini sem emelt rá emlékművet\székházat a Fasiszta Családanyák Kisdedóvójának, esetleg autópályát. Ha mindezek ellenére is üres, akkor oda sorsszerűen kereszt jön. A cefalùi kereszt különösen azért profibb, mint a lengyelországiak, mert körbe van rakva százas izzókkal, így este olyan hatása lehet, mint a ’83-as városligeti István, a király fináléjának volt, ha jól emlékszem. A legborzasztóbb azért ebből a szempontból Róma, ahol minden második sarkon olyan egyiptomi obeliszk áll, amire ráapplikáltak egy keresztet. Esztétikailag szerintem rémálom.

Lesétáltam a városba, mely szűk kicsi utcácskák, mosott ruhák, parkoló Fiatok, és XIV. századi templomromok elegye. A II. Roger-féle katedrális a központ természetesen, és van is benne egy gyönyörű mozaik Jézusról, akinek az arca aprólékosabb talán, mint a monrealei jelenetek. Nagyon szép, masszív erődítmény, tényleg csodás, de fene se érti miért, az új városháza volt az, amibe beleszerettem. 1957-es, és olyan helyen van, a templommal szemben, ahová kihívás bármi odaillőt tervezni. Szerintem remek.

A tengert bárhol meg lehet simogatni, van jó kis sziklás, meg homokos partja is, bár ez utóbbival párhuzamosan sorakoznak a csoki vacakárusok. Pont időben elkaptam hazafelé egy vonatot, mármint vissza Palermoba, és ott is pont elkaptam hazafelé egy buszt, amivel tízre már itthon is voltam Cataniában. Ahogy jöttem az Etneán, megtaposott konfettik szanaszét, valami buli volt a hétvégén.