Ma elbás eső csapott le a városra, nekem meg utat kellett törnöm legalább az egyetemig, hogy Adorno vizsgájának utolsó részletét is letudjam. Az itt vásárolt nem beázós cipőm beázott. Miért kell az utcán lennem, amikor percenként villámlik? Beevickéltem az egyetemre, a kisprof fogad, hogy vagyok? Vizesebben, mint szeretnék, kaphatnék egy műanyag széket alám? Beszéljünk a két szövegről, jegyzetet hoztam? Én kijegyzeteltem nagyjából a füzetembe, de csak privát célokra, elolvasni nem nagyon tudja. Ő azért megpróbálná. Odaadom neki, lapozgat, úristen, csak ne tovább, mert pont a kezében lévő oldal volt hivatott takarni a kiselefántot, a tehénkét, meg a többi hülyeséget, amit unalmamban Adorno óráin rajzolgattam. Megáll, felnéz, akkor beszélgessünk. Az ötvenes években minden magára valamit adó olasz fiatal igyekezett James Dean\Natalie Wood lenni, Camelt szívni, whiskyt inni, naponta moziba járni, vagy a zenegépre tapadni, és bugizni. A konzervatívoknak, meg a szülőknek a klasszikus „alkohol és jazz\rock” kombináció lett a métely, ami ellen küzdeni kell a hagyományos társadalmi értékek nevében; rögtön el is kezdik a küzdelmet a rádió sugározta Jerry Lee Lewis koncert, és egy feles után. A kereszténydemokrata miniszterek igyekeztek betiltani azokat a filmeket, amik nem az ideáljukat, hanem inkább a valót tették központba. Mint a sokat idézett III. Richárd: „Így pőre gazságomat Bibliából ellopott kacatokba burkolom, s szentnek látszom az ördög szerepében.” Az olasz lapok részletesen ecsetelték az amerikai színészek és színésznők viharos magánéletét, ezzel párhuzamosan az olasz színésznőket azonban mint hős anya ábrázolták a kuktafazék mellett. Ekkor felsóhajtott, hogy ez azóta sem változott. Lecsaptam, hogy na, mire gondol pontosan (biztos, hogy egy konkrét esettel talált párhuzamot), de kitérő választ adott. (Nem tudom, nem olvasok itteni újságokat sem, egyedül egy hirdetési lapot a menzán. Mindig van nyolc oldal álláskereső, de egy sor álláskínáló sincs benne.) Aztán a női szerep változása, XII. Pius, és a fogamzásgátlóellenes kereszteshadjárat, meg a tévéműsorok. Elmesélte, milyenek voltak az első olasz műveltségi vetélkedők, bár ő is csak felvételről ismerheti azokat. Aztán ezzel meg is volnánk, 30\30 a helyi értékelés szerint, de azt még megkérdezné, mi a véleményem a magyar médiatörvényről. Tessék? Hát, nem mondom, meglepett, de mondtam, hogy én liberálisnak tartom magam, és a jó pontjai ellenére sajnos sokkal nem értek egyet, és helyesnek tartom, hogy módosítják. Aztán mondja, hogy náluk is volt ilyen cirkusz korábban erről, meg itt is felmerült annak idején, hogy regisztrálják a blogokat, meg más elmebaj, félre is lett seperve mind, de ők már ezen túl vannak. Nem tudom, örüljek-e, hogy ha később is, de hasonló problémáink lettek, mint az olaszoknak. Ha már megkérdezte, hozzátettem azt is, hogy amiket mostanság kultúrpolitika címszó alatt böffent fel Szőcs Géza, és társai, az az önkény, nagyravágyás, és ökörség szavak nélkül egyszerűen sajnos nem értelmezhetők.

Elmentem aztán Riminihez, ki is töltötte a fecnit, de csak hat kreditet tudott igazolni a 12 helyett, reméljük, ebből nem lesz baj kedden, a Nagy Adminisztrációs Napon.

Hazaérek, levetem végre a vizes göncöket, látom, egy hajdan fehér női bugyi van az ajtóm előtt. Ezzel valami mindenható üzen nekem, vagy csak nincs csipesz a negyediken? Kint ül a lengyel az internet előtt, nézi, ahogy nézem a bugyit. Tiéd? Tagadd csak, persze, nem érek én erre rá úgyse, szerveznem kell hétvégi kirándulásomat. Mivel a sziget túlvégén lévő Palermo nem a legjobb híréről nevezetes, varrtam magamnak egy kis tarisznyát, amiben a ruha alatt a nyakamba akasztom az értékeimet, a fogkefét a táskában meg hadd vigyék. A litvánnak volt hasonlója, de azt vette; én meg felhasználtam azt a kevés anyagot, ami a pokrócpalástomból maradt, valamint a lábamról leolvadt cipőm fűzőjét, amit megőriztem, mondván, jó lesz az még valamire. És nem tévedtem.