Ma kilenckor Militello vizsgája, storia moderna, a vizsgalistán persze nincs rajta, hol, jó, nem baj, még év elején felírtam, hanyas a szobája, megkeresem, aztán meglátjuk. Megtaláltam, vártak már ott egy páran, de pontos volt, sőt, előbb is kezdte. Azzal, hogy kinek volt problémája az online jelentkezéskor, mindenkinek, mert nem működik, jó, akkor először azt egyesével intézzük el. Bemennek szépen egyesével, én is bemegyek, mondom, én nem jelentkeztem, mert be sem tudok lépni ugye, de mindegy, a többiekkel ellentétben, akik máskor szeretnének visszajönni, én ma szeretnék ezen túllenni. Ó, Erasmusos, az egy teljesen más eset, várjon kicsit türelemmel, jó? Jó, leültem kint. Közben többször elszaladt, meg vissza, én olvasgatom csendben a Cavour életét, ami nem tartozik az egyszerű szövegek közé, és utálom is, de mit lehet tenni. Eltelik így másfél óra, türelmem, nem is tudom, mint a rendíthetetlen ólomkatonáé (bár ma már senki nem ad olyan gyerek kezébe), én mondom visszapofátlankodok, és jelzem, hogy még élek, és odakint türelmeskedek. A titkár a többiek ügyét intézi, közben mondja, hogy a vizsga nem itt van, hanem már folyik az ötös teremben, menjek oda. Aha. Átmegyek az ötös terembe, az egy kiselőadó, zsúfolásig tele, a plafonon is csüngnek, odalent meg Militello és két mókuskája vizsgáztatnak szóban három embert parallel a katedrán. Hát, gondolkodok, hogy jó lenne Militellohoz kerülni, és nem a tudósfejű pofákhoz, valahogy jeleznem kellene neki. Ha hozzávágom a félcipőmet – az jel, igen. Másképpen egyszerűen nem lehetett megközelíteni őket, mindenütt, de mindenütt egyetemisták, mert valami másból is vizsgáznak most.  Sebaj, türelmes leszek, várok, amíg oszlik a tömeg. Talán iszok egy kávét, és átolvasom újra a Cavourt, nem nagyon szaladnak el sehová. Ivás közben leesett, hogy de, elszaladhatnak, mert ha lemaradok arról, hogy „ebédszünet, és ekkor meg ekkor folytatjuk”, akkor várhatok ott ítéletnapig. Visszamentem, már dél felé voltunk, időközben kizavarták a népeket egyszer, de visszaszivárogtunk, és leültünk a földre. Aztán háromnegyed egy felé jött egy csapat spanyol, Militello ismerősei, mire kijött, és elkaptam, hogy a nevem bizonyára nincs rajta a listán (nem tudom, van-e lista, de hogy az enyém nincs rajta, az ziher, hát honnan lenne), és hogy vizsgáznék. De jó, jöjjek a spanyolokhoz. Azok is Erasmusosok, mint kiderült, bár soha nem láttam még egyiket sem. Na, hát az van, hogy most nagyon sokan vagyunk, mint látjuk, de jöjjünk vissza 16-án, kilencre, és akkor gyorsan lezavarjuk, beírjuk, és minden. A dolgozatokat is hozzuk el. A spanyolok leléptek, én meg rákérdezek, miféle dolgozat? Hát egy tetszőleges kora újkori – újkori témát feldolgozni pár oldalban, a spanyolok nyilván Fülöpéket, meg a többi balféket dolgozták fel, de lehet bármi. Jó, én ezt nem szeretném, én inkább lefelelek mindabból, amiből a többiek. Biztos? Az sokkal több. Biztos, mert most is le akartam, ugye, és attól még, hogy a spanyoloknak fingjuk nincsen Olaszország történelméről, nekem még van, és bár nem hangzik úgy, mint a filharmonikusok angolkürtje, de egy tűzoltózenekari minőségben még elmuzsikálok olasz viszonylatban is. Hát ha én ezt szeretném, akkor lehet ez is. Tizenhatodikán.

Summa: 4 órát vártam a semmire. Az utolsónak tervezett vizsgám lesz az első. Ha lesz.