A főnökasszony természetesen nem mondta, hol, és mikor lesz pontosan Adorno vizsgája, csak azt, hogy ma lesz. Jól van, rendben, kifényesítem magamat, ha életem reklámfilm lenne, csillanást is kaptam volna a fogamra a vágószobában, és bementem kilencre, abból kiindulva, hogy a többi is akkorra van kiírva. Kis kérdezősködés után meg is találtam a többieket, tényleg kilenctől lesz. Adorno olyan fél tíz körül jött meg (főnökasszony sehol), és közli, hogy csak tizenegytől fog vizsgáztatni. Azt eddig is mindenütt hallottam, hogy Olaszországban az egyetemen még csak lábtörlőnek sem nézik a hallgatókat, most kezdem érteni. Nem mintha az ELTE-n nem történt volna ilyen, de azért a bánásmód kicsit más volt, azért ha kérdeztem, tudtam információkat szerezni, itt nem, és maguktól meg nem mondanak semmit. Ekkor szép zenére erőszakos képek peregtek le előttem, mint a Mechanikus narancsban, pedig de nem szeretem azt a filmet, és erre beette magát. Ekkor derült ki az is, amit a főnökasszony szintén elsíbolt, vagy eleve tudottnak vette, hogy még valami extra szövegből is be kell számolni. Aztán megjött, felvillant, akartam tőle kérdezni, hogy akkor most mi van, esetleg odaadni a pesti tanszéki figyelmességet, de persze nem lehetett hozzászólni, mert nagyon fontosnak érezte magát Adornoval, aztán meg a telefonnal (és véletlenül sem a többi diákkal foglalkoztak, akik szintén nem jutottak szóhoz, de ők már hozzá voltak szokva az olasz felsőoktatáshoz). További értelme így nem volt annak, hogy ott szobrozzak, majd egyeztetünk valami új időpontot, amikor legalább figyelmük töredékére számíthatok, és benyalom valahogy azt az extrát. Addig meg inkább tanulok a holnaputáni Militellora.