Előbb kelt a török, mint én, és nagyon készült valamire, mert mintha a rituális tisztálkodásra utaló mozzanatokat láttam volna félálomban. Készülsz valahová? Az Etnapolisba. Ezt még asszem nem mondtam, ez néhány falura innen egy hatalmas modern bevásárló- és szórakoztatóközpont, ami korzózás szinten engem is érdekel (mert nyilván Onassisnak kéne lenni a vásárláshoz). Kizárólag kocsival lehet oda eljutni, és összes eddigi szervezési kísérletem kudarcba fulladt, hogy valami többiekkel karöltve neadjég valami balek olasz kocsiján kimenjünk (Kudarc: „oké, menjünk!”, aztán tojnak a fejemre). Természetesen Sercanban sem merült fel, hogy magával vigyen, no nem baj, majd ha hazajön, kikérdezem, milyen volt, van-e értelme, és ha van, rászánok egy fél kalandnapot, és valami úton-módon (megállítva a buszt az autópálya közepén)megnézem én is magamnak. Most meg tanulhatok. Láttam, tegnap megkapta Güneştől a Vanity Fair divatlap olasz kiadásának októberi számát. Á, én is csak a képeket nézegettem meg, mert a „cikkek” egytől egyig tévedésnek bizonyultak, de a luxusmárkák hirdetései közt is volt néhány csapnivaló. Inkább tanulok.

Ma táncos vacsorát kaptunk, mert a menzán az ujjlenyomatos-blokkos pofa lábába beleállt a bugi. Úgy kell elképzelni, mintha a gellérthegyi víztározó egyik oszlopát tompaszögben forgatnánk, és az közben étkezésre jogosító blokkokat köpködne ki magából. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz műsoron Valentin-napkor. Bőrbe és macskanadrágba sűrítik testüket a tegnapi éneklős nővel és You’re the one that I want? Hu. Hu. Hu. Vagy Time to say goodbye a konyhaablakból? Valószínűbb a pizzasütőből kibújt amorózó szólója a kemence felett könnyezve Nothing compares 2 U? Akármi lesz, meghallgatom. Úgysincs választásom, ha enni akarok.