Elégedetten seperhetjük le a kezünket, a munkát elvégeztük, én leírtam, az olvasó pedig ha gondolta, elolvasta. Hálával tartozok mindenkinek, aki az elmúlt fél évben segített, vagy legalább nem gátolt, ilyenek sokan voltak, köszönöm nekik. Remélem, aki olvasott, inkább szórakozott, mint nem. Szicíliát szép emlékként őrzöm majd, és mindenkinek csak ajánlom. Régi vágyam, Svédország (vagy valami észak) továbbra is ábránd, hátha összejön még. Most kissé elfoglalt leszek, ami nagyon jó, aztán majd szeptemberben meglátjuk, lesz-e mit látni. Grazie, arrivederci!

-Vége-

Beváltottam magamnak tett ígéreteimet, vettem pár apróságot, meg amit ismerősök kértek; elsétáltam a Porta Garibaldihoz is, amit még csak messziről, meg egyszer egy kocsiból láttam. Szép nagy, van rajta Ágota-szentély is. Pakolászok. Elleptek a külföldi lányok tegnap, persze, nem engem kerestek, Sercanhoz jöttek, nem tudom, ki fog vele lakni eztán, de sajnálom. A szuperszárítómat ráhagyományozom. Harmadik világbéli szeretetcsomagot hagyományoztam a két új magyarra is, hátha megőriznek ezáltal emlékzetükben.

Utoljára ettem a menzán, lehet, hogy megsejtettek valamit, de igencsak olyan volt az étel, mintha másodrendű frissességű alapanyagokat használtak volna. Viszont leszólított az ottani portás, nézem, ahogy integet, és az egyik koliportásunk volt, mindig az, aki elveszi a kajámat poénból. Bírom, ő is engem, ő volt az első, aki megtanulta a szobaszámom, és készíti a kulcsot, ha meglát. Mondom, holnap elutazok. Honnan is jöttem, ja, magyar vagyok. Riccardo Akárki, mondja, mondom, az ki? Filmrendező. Sose hallottam, mire elém teszi a telefonját, és vigyorogva mutat a kijelzőn két himbáló csöcsöt, kár is szebben mondani. Sok ilyen magyar színésznője van, mondja, én meg azért rákérdeztem a nyilvánvalóra, hogy milyen filmek is ezek pontosan? Nem szólt egy szót sem, csak elkezdett cuppogni, ááá, oké. Kérdem, hogyhogy most itt van, itt is dolgozik? Ahová beosztják. Munka sok van, fizetés kevés. Hát azért örülj neki mikiegér, hogy legalább munka van. Holnap minálunk hajnalos lesz, így még találkozunk.

Ezzel, meg azzal a portással vagyok jóban, aki lehülyézett Ágotakor. Azóta következetesen szerzetesnek hív, múltkor is nézett a kolfőnök Ándzseló, hogy ugyan miért.

Érzékeny búcsút ezektől, és Naselli cukrásztól veszek egyedül. A ricottája már hiányzik. Neki is mondtam, hogy ennyi, lelkemre kötötte, hogy szállítanak is, de nem hiszem, hogy haza is.

Bementem ma tizenegyre, ahogy kérték, a titkár meglát, boldogan lobogtatja a papírt, mint a vörös zászlót. Nézem, isteni, ez így tökéletes, és hol a másik? A másik? A másik, az értékeléssel, stb. Hol van? Hát neki csak ezt az egyet adták. De a főnökasszonynak világosan el lett mondva kétszer, én is, az Erasmus-iroda is, majd mégegyszer ugyanők általam (ez már három), hogy két papír kell. A hiányzót egyébként már félig ki is tölöttük, de mindegy. Elő tudom én-e ezt most szedni? A nőnél van, de le tudom szedni újra a netről. Jó, akkor így, és akkor holnapra meglesz. Ma délig van félfogadás, ott, ahová vinnem kell. Most fél dél. Felhívja, jó, nem délig, fél egyig még bevihetem. Akkor… vissza tudnék jönni húsz perc múlva? Vissza. Ezalatt nem tudom, hogyan, de kitöltötték a „szakmai minősítésemet” ami néhol vérlázító. Kapok 8 pontot a tízből a pontosságomra egy szicíliaitól??? Egyszer nem kellett rám várnia senkinek, mindig én vártam, a „jöjjek vissza holnap”-okról nem is beszélve. Ezt kedden kellett volna megcsinálni, aztán szerdán sem, és ma csütörtök van, az utolsó nap, és az ügyfélfogadás utolsó percei.  Kiadják, elköszönök gyorsan, szaladok az Erasmus-irodába. Nő nézi, nézi, csóválja a fejét, hogy van ez dátumozva? Nem stimmeltek a dátumok, mert én egy x időtartamra jöttem gyakrolatozni, de csak egy héttel később voltak képesek hivatalosan nyilvántartásba venni, annak ellenére, hogy pontosan érkeztem, ugye, ide is. Miután mindenkinek agyára mentem a papírjaimmal, végül a nő összehozta, sóhajtott egyet, és mondta, kész. Énbelőlem meg kitört a kis (időközben már talán nagy) Giorgio Cantarini Az élet szépből, amikor a végén kezét lóbálva kajabál a csodálatos Nicoletta Braschinak, hogy „Abbiamo vinto!”, győztünk.

Hadd meséljek el még valamit, mert a történet állatorvosi ló. Ülünk a menzán, mellettem mindenféle új lengyel lányok. Az egyik széphez odafordulok, és mondom neki lengyelül: Helló. Egy kicsit én is beszélek lengyelül. Nahát! Hogyhogy? Hát volt egy lengyel barátom Kuvaitban, attól. (Meg más lengyelektől is odahaza, meg Lengyelországban is csomó rámragadt, meg a hibbant szomszédom is folyton az egzisztencialistákkal zaklat, de ne bonyolítsuk.) Hol? – kérdez vissza. Kuvaitban. Az mi? Ő… az egy állam. Egy arab ország. Mire ő: Á, és akkor gondolom onnan is jöttél, oké. Nem, én magyar vagyok. Ekkor beleforgatta a szemét a rizottóba, hogy ez nem komplett. Na, ezért nincs senkim.

Főnökasszony ugye azt mondta, vagy ma, vagy holnap elkészíti nekem a papírokat. Jó, akkor ma bemegyek értük. Hát igen, talán meglesz mára is. Balek voltam, mert ez nagy betűkkel azt jelenti, hogy „Hülye vagy te az eszeddel? Dehogy lesz kész! Csak hazudok, hogy enyhítsem a fájdalmadat!” És tényleg nem lett kész, felhívta a fazon, hogy majd holnap késő délelőtt menjek érte vissza. Olyan dél felé. Délben bezár a hivatal, ahová vinnem kell. Ó, hát akkor tizenegy körül…

Sercan ma hóna alatt egy újságot szorongat, a La Siciliát. Olvas? Mi a szösz. Dehogyis, nem ez volt a lényeg, hanem összefogdosták a frissen érkezett ösztöndíjasokat, és közös fotóval szerepelnek a harmadik oldalon. Sercan nemzetiségénél fogva bekerült a kiválasztottak közé, akikől 5x3-as kép készült, és alatta nyálas okosságokat mond, hogy jaj, de jó sokat fog tanulni, de utazni is szeret, és azért jött ide, mert itt jók a kaják, és már ismeri az arancinot is. Ennyire fontos lenne a szicileknek, hogy nyaljanak maguknak, és ennyire nem volt fontosabb esemény, amiről írhattak volna?

Igazából még a „kis” jelzőt sem érdemelné meg, elmondom, mi volt. Ugyan mindenki azt mondta, hogy délelőtt menjek, mégsem akartam bemenni kilencre, mert csak mondják, de akkor még nem kezdenek sehol. Tízre bementem az egyetemre, mert még Adorno vizsgalapja csak félig volt kitöltve, az aláírás hiányzott. Mondják, Adorno még nincs, telefonon nem lehet elérni, de be fog jönni, mert ma tanszéki értekezlet van. Akkor várok. Néhány perc múlva tényleg betoppant, azt sem tudta, hol van, eléteszem a papírt, hogy akkor ide. Nekem nem hisz, felhívja a kisprofot, aki pár napja vizsgáztatott, ugyanazt mondja, oké. Köszöni. Én is. Átmegyek a szomszéd szobába, a Kedves Nőhöz, akivel múltkor a főnökasszonnyal voltunk. Most is kedves, kérdi, hívott-e a főnök, vagy e-mailt írt inkább? Negatív. Hát, az baj, akkor el kellene mennem a Nemzetközi Kapcsolatok Irodába, ahol év elején voltam, és ott elintézni. A vizsgalapok nem kellenek semmihez, Adornora is hiába vártam, és hiába töltötte ki, nem kell senkinek. Jó. Átsétálok a másik épületbe, a másik irodába, ott a nő, már vár. Mondjak el neki mindent, amit tudok, a kezdetektől. A Tervet. Elmondom, hát, ez szörnyű, azt mondja. Én tehetek róla? Nem, a főnökasszony volt az, aki egy kosárra játszott, de csináljuk azt, hogyvan nálad valami papír erről? Dossziékkal közlekedek, melyiket szeretnéd? Na, hát akkor ez az A papír nem jó, ez a B sem, de találkozzak a főnökasszonnyal, aki kiállít nekem egy C és egy D papírt, amikből ő összeállít egy E jelűt másnap maguknak, és egy F jelűt az én egyetememnek, és le is út, fel is út, mehetek isten hírével. Tehát holnap, vagy holnapután, a főnökasszony papírjával a hónom alatt menjek vissza. Megköszöntem neki, mert a problémák ellenére jófej volt (egyszer meg is nevettetett), és elmentem enni. Ebédnél találkoztam következő félévi két magyar Erasmus-ossal. Kibújt belőlem az irgalmas szamaritánus, és elmeséltem nekik, hogyan működik a menza, jófejek voltak, én is mondom, elmondom, ha már nekem nem nagyon mondtak el semmit. Már februárban letudtam rendes évi jócselekedetemet, éljen a hátralévő nyolc hónap gonoszság!

Délután találkoztam a főnökasszonnyal, gondoltam, megírta a papírokat, az értékelést, de nem, küldjem el neki az infókat emailen, és holnapra, vagy holnaputánra megcsinálja. Puff. Azért nagyon aranyos volt, nem fogunk már találkozni, és egy öleléssel köszönt el tőlem sok sikert és jó utat kívánva, üdvözlettel a hazai tanszéknek. Hát mégis komált azért valamennyire.

A délután ismét, és utoljára ért engem a Bellini nézőterén; Pb és Bajazzók verista este. El is felejtettem, hogy páholyba kaptam most helyet, automatikusan mentem a zsöllyébe, a jegyeskislány figyelmeztetett, hogy ez annál uriasabb helyre szól. Sajnos a Pb olyan, mint odahaza a Bánk bán, vagy Az ember tragédiája, a tanárok valamiért ezzel szeretik letudni a kötelező színházlátogatást. Ezeket általában azok a tanárok találják ki, akik egyébként nem járnak színházba. A kölykök vásott rosszak voltak, úgy gondolták, ha csak zenélnek, lehet trécselni. Ennél sokkal idegesítőbb volt azonban a sok vakító okostelefon, amin százával repkedtek a facebookos üzenetek a két egyfelvonásos alatt. Próbálnál meg ilyet odahaza az Andrássy úton, a jegyszedő szipirtyó a karzatról szállna alá bőre lebernyegével, és vetné rád magát, hogy ne erőszakold meg a múzsákat. Egyébként ez nem teljes mértékben az ő hibájuk, hanem a szülőké, valamint a tanároké, nevelőké, akik bizonyára úgy rendezték le a dolgot, hogy „akkor is eljöttök, ha fostok a vérhastól aznap, mert kötelező!”. Miattuk volt a csúszás is, mert mire azok leültek, meg a szünet után visszajöttek, jaj, le is késtem a vacsorát, vesszenek el, az ufók kísérletezzenek rajtuk hazafelé.

Férfitanáraik is megkönnyezték a Pb-t. Szerintem ennyire nem volt jó, a Teatro Vergában a prózai előadás olyan volt, hogy szemem-szám tárva, és egyesével nyitogattam a pórusaimat is, hogy minél többet fogadhassak be  a zseniális előadásból. Az énekesek sem voltak különösebben kiemelkedők, de a végén itt is elégedetten csettintettem, ezt így kell csinálni, amikor kinyírják a nagyarcú fickót, visítanak a nők, hogy „Hanno ammazzato compare Turiddu!”, és anyuka, meg Santuzza összeomlik. Az nagyon jó. A zenének is megvan a varázsa, ez nem olyan varázs, ami székbe szegez 14 évesen, de akkor is Szicíliát teszi fel a színpadra. Ami a színpadon van, jut eszembe, az egy templomkapu, és Turiddu anyjának kapuja egymással szemben. Ugyanebben a díszletben játszották a Bajazzókat is. A Neddát játszó Rossana Potenzának valaki mondja meg, hogy az nem játék, hogy percenként a földre veti magát akkor is, ha nem löki senki. El kellene olvasni Tito Gobbi könyvét, mit gondol ő a színészi játékról operaszínpadon. Viharos taps követte a Ridi, pagliacciot, a levezető zenét senki nem bírta megvárni. Az est hőse egyébént Alberto Gazale volt, Toniot énekelte, és előtte még volt egy beugrása is Alfio szerepében.

Kösz a képeket, Teatro Bellini

Nehezen keltem ma, de muszáj volt korán, mert le kellett írnom mindazt a rengeteget, amit az előző két napban lehetett olvasni. Ez – műhelytitok – néha igen sok idő, és tudom, nem is mindig sikerült úgy megszerkeszteni, hogy szórakoztató legyen. Sercan szombaton hazajött, és ma ment az első eligazítására. Jöttek új szomszédok is az emeletre, de nem vagyunk egymás társasága. Az új török lányok viszont minden percüket szeretik a szobánkban tölteni, persze nem velem, hanem Sercannal. Az egyik nagyon szép, a másik meg mint Baba Jaga kunyhóján a penész. És még bunkó is. Felkapta a fejét, hogy Sercannal törökül beszélek, és kérdezte, hogy tudok? Ja, tanultam, erre az eddigi kb. 15-20 török lányismerősöm mind visító örömmel reagált, hogy juhé (leírni talán a litvánosan ferde hosszú „ú”-val lehet a legjobban, hogy „vūūū”, de jó), hugica meg felhúzta az orrát, és visszafordulva annyit böffentett fel, hogy nyehhh. Majd olaszul beszélek hozzád aranyom, hogy ne fájjon, csak értsed meg, ugye.  

Mivel tegnap a hektikus nyitvatartások ellenére sem teljesítettem rosszul, és majdnem mindent láttam, amit csak szerettem volna, mára csak egy palermoi nevezetesség, a Castello della Zisa maradt. Reggel korán keltem, kimentem nyitásra a szépséges mór várban gyönyörködni.

 Az épület maga volt a legérdekesebb, szűk, magas belmagasságú folyosókkal, nem a termenkénti egy kiállítási tárgy. Ezek XIV. századi egyiptomi edénykék voltak Korán – feliratokkal, egy teremben is el lehetett volna őket helyezni, de itt kénytelenek voltak két emeleten elszórni őket, hadd bukkanjon rájuk a kincskereső természet. Itt is hasonlatos középkori légkondicionáló működött, mint II. Roger hálószobájában tegnap; úgy helyezték el az ablakokat, és a nyílásokat, hogy amíg odakint herefonnyasztó volt a meleg, addig odabent vígan lehetett bulizni. Sajnos nem igazán értem a működési elvét, és senki nem tudta még rendesen elmagyarázni se itt, se máshol, de akárhogy is, nagyon ötletes. Az épület különösen érdekes, és szerintem különösen bizarr része a mór elemek, és a barokk freskók együttese. Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon. Jól álltam idővel, így bár nem szerepelt az eredeti programomban, vártam egy buszt, és kimentem megnézni azt a bizonyos Monrealét (tudjuk, a tegnapi kék sarok, II. Vilmos).

Persze gondolhattam volna, hogy vasárnap templomba menni nem éppen a legjobb ötlet. Ment a mise, lehetett választani, hogy vagy kimész, vagy bennmaradsz, de akkor le kell ülnöd hallgatni. Hogy senki ne zavarja a pap „szeressük egymást gyerekek” – mondandóját, két fogdmeget alkalmaznak, akik a hátsó padsorokban helyet foglaló, nem éppen ebben hívőket tartják kordában, ne ficánkoljanak, és ne fotózzanak. Az a baj ezzel a rendszerrel, hogy rossz, és másutt láttam már jobbat. Két működőképes eset van, 1, kizárják a turistákat a mise idejéről, oké, ez van; 2, elöl csinálják a kiscsoportos foglalkozást, a többi részt pedig szabadon hagyják, ahol lehet kóricálni, ilyet is láttam már. Leültem hátra a szamárpadba, hogy tüzetesen megnézegethessem a zseniális mozaikokat, amivel ez a templom is be van borítva. Freskói aprólékossággal vannak kidolgozva az egyes ótestamentumi jelenetek, és itt is azok a csodálatos geometriai sorminták gyülekeznek alattuk. No igen, ha a pénz nem számít. Közben fél füllel hallgatom a mesét, felállok, ha mások is, a pap a maffiáról beszél, hogy a „szemet szemért” elv, a ius talio az nem keresztényi, és a maffia keresztényeket gyilkolászik, ami nem jó, és ha meg is sértenek, se reagáljunk rögtön vendettával. Hátul mindenki a mozaikokkal volt elfoglalva, egy idősebb műértő pár egyáltalán nem zavartatta magát, felálltak, mutogattak, hogy látod ott az angyalokat, igen, meg az ornamentika. Nagyon nem akart vége lenni, közben megint megpróbáltak levenni, szuggeráltam, hogy ide ne gyere cserkészlány azzal a persellyel, mert egy buznyákot nem fogsz kapni úgyse, hiába csörgeted. Efféle, ni.

Csak befejezték aztán és lehetett fotózni is.

Iparkodnom kellett, mert vissza kellett érnem a városba a pályaudvarra. Egy órás vonatozás után leszálltam Cefalù városában, amit a magyar ember két helyről ismerhet. Az egyik Tornatore Cinema Paradisoja (ami már vagy negyedszer kerül valahogy szóba); a másik pedig a híradós Novodomszky Éva, aki lenyilatkozta valahol, nem is tudom, talán pont a Nők lapjában, hogy a férje ebből a faluból származik. Gondoltam, ha már itt vagyok, becsengetek, vagy ha nincsenek otthon, leszólítom az asszonyokat, hogy bocsánat, nem maga a NoviÉvi anyósa? Titkos rajongója vagyok ugyanis, a csengőhangom is az, ahogy bemondja a félnyolcasban „…mindezek ellenére a kormányszóvivő közölte: A gáz ára idén nem emelkedik.”, és csak azért utaztam ennyit, hogy egy pillanatra megérinthessem a NoviÉvi anyósát. Megengedi?

Node ejnye, csapok a szájamra, ő egy jófej ember, ne szekáljuk, és ha netán olvassa is, remélem, lesz humora, és megbocsátja, nézzük inkább, mit találunk helyben. Egy nagydarab hegyet, amit csak úgy neveznek, La Rocca, a szikla.

Azzal kezdtem, mert a műemlékek egy része odafent található, 278 méter magasságban. Az útikönyv már előre írta, hogy a szerelmesek kedvelt találkozóhelye, na, remek, ez is valami olyan lesz, mint a calascibettai nekropolisz. Az ösvény szélén, ahogy haladok felfelé, látom, egy mosdatlan hobo ül. Megkérdezi, milyen nemzetiségű vagyok, mondom, de minek ez neked? Statisztika? Nem, hanem ötkor bezárják a sziklát, és strigulázzák, van-e fent valaki. Hülyén néztem rá, mi az, hogy bezárják a sziklát, de tényleg volt egy ajtószerű rács felfelé, lehet, hogy arra gondolt. Haladok felfelé az ösvényen, jó meredek, és miért van ez beborítva szarral? Ezt ki csinálja? Ugye nem a hobo? Az összes trágya eredete két kecske volt, meg egy birkanyáj, és úgy láttam, legalább egyszer minden hegymászó belelép. A bizánci falmaradványok hirtelen másodlagos fontosságúak lettek, a fő az volt, ne csússzak le. Laposodik a terep, ez jó, van is egy kőrakás Diana templom, mellette nem messze meg egy Szent Anna, hát inkább csak kápolna, tizedik század; be van rácsozva, de odabent sincs más, csak kecsekszar. Az a hobo az út elején, az afféle kiugrott csillagszemű juhász lenne? Felizzadtam magam a hegy tetejére, a normann kastélyba. Ezek is tudtak hová építkezni. Nem sok maradt meg belőle, de így is magával ragadó. Még így csekélységében is hatásosabb, mint a hazaiak. Vegyük példaképp a sümegi várat ugye, ami a nyolcvannégyes út melletti alumínium Tescora néz; ez hiába negyedannyi kő, más, messzi várkastélymaradványokat, illetve a Tirrén-tengert figyeli.

Ekkor beborult kissé, és én jobbnak találtam elindulni lefelé. A sok nyakalástól rámjött a pössenthetnék, kétszázötven méter magasból csak a műhold nézhet, az meg hadd örüljön, befordultam egy bokorba. Amint visszafordulok, látom, hogy két lány hunyorít felém tátott szájjal lentről. Hehe, izé, majd ahogy közelebb érek hozzájuk, látom, hogy nem hunyorítás az, hanem meg akarnak ölni a szemeikkel, és nem tátott száj, hanem fintor, micsoda neandervölgyi vagyok. Miért, a birkáknak akkor miért szabad? Leérek a külső bástyához, közvetlenül a város fölé, ahová nem egy óriás keresztet biggyesztettek? Ezt én a kiemelt helyek Lengyelország-törvényének szokom hívni, mert ott láttam úton-útfélen ordenáré vaskereszteket a semmi közepén is. Ez tehát:

1.§ Legyen kereszt.

2.§ Ha már kereszt, legyen nagy.

Ez itt is érvényes minden olyan kiemelt köztérre, amit nem a reneszánsz és a barokk építészei terveztek, és Mussolini sem emelt rá emlékművet\székházat a Fasiszta Családanyák Kisdedóvójának, esetleg autópályát. Ha mindezek ellenére is üres, akkor oda sorsszerűen kereszt jön. A cefalùi kereszt különösen azért profibb, mint a lengyelországiak, mert körbe van rakva százas izzókkal, így este olyan hatása lehet, mint a ’83-as városligeti István, a király fináléjának volt, ha jól emlékszem. A legborzasztóbb azért ebből a szempontból Róma, ahol minden második sarkon olyan egyiptomi obeliszk áll, amire ráapplikáltak egy keresztet. Esztétikailag szerintem rémálom.

Lesétáltam a városba, mely szűk kicsi utcácskák, mosott ruhák, parkoló Fiatok, és XIV. századi templomromok elegye. A II. Roger-féle katedrális a központ természetesen, és van is benne egy gyönyörű mozaik Jézusról, akinek az arca aprólékosabb talán, mint a monrealei jelenetek. Nagyon szép, masszív erődítmény, tényleg csodás, de fene se érti miért, az új városháza volt az, amibe beleszerettem. 1957-es, és olyan helyen van, a templommal szemben, ahová kihívás bármi odaillőt tervezni. Szerintem remek.

A tengert bárhol meg lehet simogatni, van jó kis sziklás, meg homokos partja is, bár ez utóbbival párhuzamosan sorakoznak a csoki vacakárusok. Pont időben elkaptam hazafelé egy vonatot, mármint vissza Palermoba, és ott is pont elkaptam hazafelé egy buszt, amivel tízre már itthon is voltam Cataniában. Ahogy jöttem az Etneán, megtaposott konfettik szanaszét, valami buli volt a hétvégén.

Táskányi motyómmal, a hajnali négyötvenes busszal fél nyolc felé értem Palermoba, a sziget legnagyobb városába. Mindig van egy bája a hajnali városnak, amikor csak a pékek, meg a 24 órás ügyfélszolgálatosok dolgoznak; mindenkinek ajánlom pl. Damaszkuszt hajnali négykor, Belgrádot viszont nem ugyanekkor (mondjuk a München ZOB is szívás volt ötkor, de az csak az időjárás miatt). Fél nyolc, szemerkél az eső, de nyolc felé kinyitnak a templomok, kilenckor a múzeumok, és onnantól nincs megállás. A város nem bonyolult alakzat: hosszanti tengely, vízszintes tengelyekkel, a metszéspontban egy a pesti Oktogonnál kisebb, de egységesebb és díszesebb terecske (Quattro Canti).

Itt jegyzendő meg, hogy az egyik középfontos utat Corso Tukorynek hívják, illetve van egy kaszárnyájuk, és számtalan emlékművük a magyar katona után elnevezve. (Tüköry Lajos negyvennyolcban odahaza főhadnagy, hatvanban már Garbaldi pajtása. Palermoban ellőtték a lábát, amibe aztán bele is halt. Az olasz egység mártírja, és mindenki szereti.) A sugárutak mögött azonban maga a dzsumbuj terül el, szabályozatlan utcák, sikátorok, és mindnek saját piaca van. Nem találtam egy nagyobb közértet sem a városban (amiből azért Cataniában sok van), de minek is, ha a piac egész nap, és mindent kapni. Én is vettem negyedkiló epret vacsorára, a legszebbek, és legzamatosabbak, amiket valaha ettem, helyben meg is mossa, tejszínhabot is nyom rá a bácsi igény szerint. Minden vásárláshoz ad egy kis kártyácskát, hogy keresd meg őt Youtube-on (Nem kell végignézni, mert ahhoz uncsi; a szemüveges pofa és a monrealei eprei a lényeg. Meg a piac.)

Minden árus ordít termékeit reklámozva, mint a sakál, vegyélkrumplit, vegyélrépát, aztán minden jelentés nélkül, csak, hogy jöjjenek a vásárlók. A kuwaiti Szúk Mubárakiyyát juttatta eszembe.

Első utam a La Martoranaba vezetett, ez egy görögkeleti templom, amit eredetileg még mecsetnek terveztek. Ez már önmagában remekül hangzik, sajnos nem sikerült alaposabban megfigyelni, csak kétszer belesni, mert állandóan miséznek, ami még érdekes is, mert nem hallottam még görög misét, de erősen kinéztek, és jelezték a szemükkel, kopjak le. Átmentem a San Domenicoba, ahová közepesen híres olaszok, bocs, szicíliaiak temetkeznek, Francesco Crispit ismertem fel, mint miniszterelnököt. Mármint a halála előtt az volt. Az egyik domonkostestvér ereklyéjét is itt őrzik. A képen látható, ahogy a koponyáján fekszik.

Van ezeknek egy kis oratoriojuk is külön belépőért, aminek a sztárja egy Van Dyck-kép, meg körülötte a stukkók, de az igazán dögös stukkók azok egy másik oratorioban vannak, Szent Zitáéban, ami viszont állati jó. Az összes figura vakító fehérségben él, központban hátul a lepantói csata, egyszerűen mesés.

Rengeteget áradozok, tudom, ígérem, csak épp említem a Chiesa San Giuseppe dei Teatinit, és vele szemben, a Piazza Pretorion álló pucér nimfákkal, és pucér másokkal díszített szökőkutat, inkább itt kép:

Teatro Massimo. Ez az operaház, egyszerűbb lett volna, ha van aznap előadás, de nem volt, így befizettem az idegenvezetésre.

Öt emelet, plusz karzat, a párizsi és bécsi után ez a legnagyobb XIX. századi operaház Európában. Felvittek a királyi páholyba, amiben Mária Terézia mind a 16 gyereke, és anyjuk méterszéles csipeje kényelmesen elférne. Sajna az épület néhol alá van dúcolva, beázik, és néhol rohad is, de a muranoi üvegek még szépen csillognak. Van egy kis rotundája is odabent, ha már a felvonásközöket nincs nagyon hol eltölteni; olyan akusztikája van, hogy a vezető csaj hangját mikrofonnál kétszerte hangosabbra erősítette; aztán mint a gyerekek, egyesével kipróbáltuk mink is, csettinteni a nyelvvel, miegyéb. Inkább idősek voltak, így nem akartam finghangot produkálni, de az is nagyon szépen szólt volna.

A Museo Archeologico Regionale nem tűnik nagynak – elsőre. De az, és hálistennek sikerült kicseleznem egy teljes osztálykirándulást. Nem kimondottan rajongok a régészeti múzeumokért, mert gyakran nem egyebek, mint egy paleolit vasedénybolt, de ez azért eladja magát. Az épület maga is érdekes, mert kairói ajándékmozaikok fedik a padlót. Találtam továbbá egy csini négus kancsót,

láttam életem harmadik Laokoón-csoportját (Uffizi, Vatikán, ez; strigulázni fogom ezután), és itt az ókorszigorlat gyöngye, a frappánsnevű palermói kő is. (Ez egy bazalt évkönyv Egyiptomból. Ajánlom ehhez a Wikipédia - oldalt, amit ha jól láttam, az ókorchresto alapján írtak, ott a szövege is. Én látni sem akarom.) Közvetlenül a múzeum mellett templom tanyázik a Neri Szent Fülöp Társaságának ajánlva; ez az az ipse, akiről a Legyetek jók, ha tudtok c. film készült, és azon kevesek közé tartozik, akit vakkatolikussága ellenére is nagyra becsülök. Lementem a tengerhez; kilátás a Pellegrino hegyre ugyanolyan fémállatokkal, mint Piombino kikötőjében.

Véletlenül ott is egy XIV. századi templomra bukkanok, ha már itt van, bemegyek. Ez a Láncos Madonna, vagy a kikötői szűz (Hahahaha!) temploma. Csoda történt itt, mert megjelent a nő, és megszabadított néhány ártatlanul elítélt rabot 1392-ben, azóta imádják. Nem messze ettől van a Nemzetközi Bábmúzeum. A bábjátéknak Szicíliában óriási hagyományai vannak, de ez a világ minden tájáról gyűjti a marionetteket. Nekem olyan rohadt pechem van, hogy egy előadást sem láttam, csak részleteket, felvételről, de azok is nagyon inspirálóan hatottak.

A XIV. századi palazzok itt általában nem látogathatók, a Palazzo Chiaramontéra is azt mondta az útikönyv, hogy bajos, ennek ellenére meg volt szervezve a turistalátogatás. (Itt volt kiállítva Renato Guttoso helyi festőnek La Vucciria (1974) c. képe az azonos nevű kerület piacáról. Tetszik. Majdnem vettem reprót. De csak majdnem.) Miután a Chiaramontékat kitették az utcára, hosszas adok-kapok után az inkvizíció központja lett az épület, tehát sok vidám dolog itt nem történhetett. Ma – éppen ezért, vagy sem – a Palermoi Egyetem része. A díszteremben, ahová bementünk a tetőzetet csodálni, és ahol a főinkvizítor rábökött a nőre, hogy boszorkány vagy, ott most a rektor böködött a hallgatókra, ugyanis épp elkaptuk a diplomaosztót. A palota ablakából remek kilátás nyílik a térre. Pont ott, ahol annyi sok ártatlan fát égettek el a boszorkányok alatt, most egy százötvenéves fikusz áll Garibaldinak dedikálva.

Kicsit lejjebb állnak a nagy közkertek, vagyis az egyik közkert csak, a másik a fizetős botanikuskert. A Villa Giulia mindenkié, franciakert (volt egy sarka, ami totál Schönbrunn), de itt a sétányokat narancsfák szegélyezik. Középütt egy atlasz, ami egy dodekahedron napórát tart a vállán. Mi az a dodekahedron? Két sor ötszög, egy ülep, meg egy födő, összesen tizenkettő. Úgy is mondhatnánk, szerepjátékos dobókocka. Tök ötletes, de nekem speciel nem tetszik.

Már kettő felé járt az idő, és ma még nem ettem semmit. Talán ideje. Találtam egy csendes kis falatozót, amit egy elképesztő bárosbácsi vezetett. Amíg ettem a remek zsömléit, kifejtette nekem koncepcióját az éppen folyó arab felkelésekről, valamint arról, milyen szép is, hogy Európa egyesült, ez gyönyörű, és külön öröm, hogy nem volt szükség egységesítő háborúra hozzá. Ez nem tudom, kinek, mennyire állt volna érdekében, de ő nyilván az olasz történelemből indult ki. A vendéglátás iskolapéldája egyébként, örül a vendégnek, ért az ízekhez, s még olcsó is. Megbeszéltük, hogy holnap is nála ebédelek, vasárnap kettőig nyitva van. Ha már a közelben volt a tervezett szállásom, elmentem, és vettem magamnak egy ágyat ma estére. Ez volt a második legolcsóbb hely a városban, a legolcsóbban sajnos nem volt hely, pedig ott már 10€-ért kaptam volna helyet.

Következtek a főattrakciók. A katedrális, ami valami elképesztő arab-normann építészeti kombináció katalán - gótikus beütésekkel, és egy tévedés klasszicista kupolával.

Létét a XII. században megrendezésre került „Ki a jani Palermo és környékén?” – vetélkedőnek köszönheti. Bárki jelentkezhetett a játékba, aki elmondhatta magáról, hogy a pénz nem számít. (Ma is ez van, azzal a különbséggel, hogy már nagyon is számít, de a játékosok még mindig megpróbálják elhitetni az ellenkezőjét.)

A kék sarokban a komplexusos II. Vilmos. Nagypapája a híres II. Roger, aki nem sajnálta a pénzt, ha templomot kellett emelni (lásd később a Cappella Palatinát, és Cefalù katedrálisát). Vilmosnak volt egy angol nevelője, Walter palermoi érsek, és miután megunta, hogy az mindig mindent jobban tud nála (Vilmos, ne piszkáld az orrod! Vilmos, ne nyúljál az én parasztjaimhoz, megértetted?!), hogy megmutassa a világnak, inkább nem Palermoban épített katedrálist, hanem az első faluban, Monrealéban. Pénz nem számít.

A piros sarokban a fenti Walter, akinek a hócipője tele volt azzal, hogy mialatt ő beszél hozzá, Vilmos a mutatóujjával bányászik, és ráadásul nem az ő feneke alá építi a katedrálist. Eldöntötte, hogy megmutatja a taknyosnak, és csinál magának egyet, pénz nem számít. Ez a palermoi katedrális.

Belülről annyira nem tetszett, mint kívülről, bár a geometrikus mintáktól el tudok olvadni. Itt nyugszik a két nagy király, II. Roger, és II. Frigyes. Mindkettő nagy hóhányó, a pletyka szerint Frigyes még titokban muszlim is volt, szóval zűrösségénél fogva imádott társaságról beszélünk. És ekkor a katolikusok megint keresztbetettek nekem. Ennyit látni a két híres sírból:

Kérdezem az egyik templomospofát, ez mégis mit jelentsen. Sokan kíváncsiak rá, úgyhogy azt gondolták, hozzácsapják a belépős kincstárhoz. Jó, mennyi a belépő? Á, hiába, mert már bezárt, legközelebb hétfőn nyit ki újra. Hétvégére bezárni egy múzeumot, ez baromi intelligens megoldás, Palermo érseke, tehetsz nekem egy szívességet, a devla verjen meg! Ugyanúgy jártam, mint szegény Józsi a siracusai színházzal. Mindegy, hát ott voltam akkor is, ráfeküdni a sírra amúgy sem akartam, legyen elég a genius loci. A templomot a város természetesen szűz patrónájának, Szent Rozáliának ajánlották. Láttam is a hamvait, bár az igazi ereklyét (Rózsika egy fogát, amit kiszerkesztettek belőle), a bezárt kincstárban őrzik.

Általmenve a Porta Nuován (Új Kapu, tehát XVI. század közepe…) lehet megközelíteni a Palazzo dei Normannit. Ez nagyobbrészt középkori épület, és ma a szicíliai parlament otthona. Itt található a már említett II. Roger már említett Cappella Palatinája (lásd a kék saroknál, feljebb). Az útikönyv bekezdésekben dicsőítette a mozaikokat, és egyáltalán az enteriőrt. De az is mind semmi a valódi látványhoz képest, mert az lélegzetelállító. (Nemrég újították fel az egészet, és minden gyönyörű élénken csillog.)

Minden sarokban van néznivaló, mégis tök esztétikus, normann, muszlim minták díszítik a falakat, muqarnák a tetőt, márvány a padlót; a legcsodálatosabb egzotikus stíluskevercs. Egy emelettel felette pedig a parlament székhelye. Ezt csak olasz vezetéssel lehet megtekinteni, tehát aki nem tud, az unatkozik. Nekünk plusz szórakozás is jutott, mert egyikőnk, egy öreglány palermoi volt (a többiek a sziget többi részéről érkeztek, megint én voltam az egyetlen külföldi) folyton beköpte az idegenvezetőnek a helyi témákat, ők tudták, miről beszélnek, mi nem, és jókat kuncogtunk rajtuk. (Ugyanitt az idegenvezető szájából hallottam először azt a szót, hogy ciaoetto ~„csáócska”, egy kissrácnak mondta, szerintem borzalmas.) Megtanultuk aztán, hol ülnek a három szicíliai provincia képviselői a gyűlésben. Fotózni nem volt szabad a tartományi gyűlés termeiben, pedig nagyon ötletes a díszítés: sajnos nem tudom a művtöris nevét ennek, olaszul ombra, árnyék, és a lényege az, hogy stukkószerű díszítést festenek a falra, és az ügyes technikának, meg az optikának köszönhetően 3D hatást kelt. Marhajó. Ugyanitt van, meglepően jó állapotban, néhány szobával odébb II. Roger hálószobája. Ez is körben mozaikos, imádott vadászni, ezért főleg ebben a témában, hogy éjjel is kibelezett őzikékkel álmondjon, nem, ez csak gonosz vicc, keleties hatású pávák, meg leopárdok vannak, illetve geometrikus minták itt is. Ez volt az a pillanat, amikor a szörnyen náthás idegenvezető beadta a derekát az olaszok fényképezhetnéki könyörgéseinek, és mondta, hogy jó, úgyis beteg, ráment a szemére, és nem lát semmit, úgyhogy itt vannak a pávák:

Még keresztülvezettek két szobán, a Vörös meg a Sárga Szalonon, amit a spanyolok bálteremnek használtak, arra tökéletes, de manapság a konferenciázáshoz szerintem nem a legelőnyösebb. Remélve, hogy a meleg üdvözlés, és a kedves búcsúzás közben nem kaptam el a randaságot, ami az idegenvezetőt terrorizálja, elsétáltam a Remete Szent János Templomba, még több arab – normann stílusért. A remeték kolostorából mára már nem sok maradt, és vadregényesen benőtte a flóra is. Itt álljunk meg egy szóra. Egy remete remete, ezt értem. De két remete ugyanott már nem remeteség, hanem pizsamaparty.

A mai utolsó múzeumom a Modern Képtár volt, ezt az útikönyv említette futurista képek miatt látogattam meg elsősorban. (A városban is találtam néhány zseniális fasiszta épületet is, a Főpostát, meg a Tűzoltóságot, tömör gyönyör.) Négy futuristájuk volt összesen, ebből egy még tetszett is, Pippo Rizzo Il nomadeja, a másik két emelet azonban maga az unalom. Minden második kép címe „Palermoi sikátor”, vagy „Tanulmány a tengerről”, és mind kiábrándítóan ugyanaz. Visszaballagtam a szállásra. Útközben szembejött velem egy tüntetés a főutcán. Ez remek, rohamrendőrök, miegyéb, kérdezem az embereket, ezek kik, és mit akarnak, de nem tudják. Akcentusos hang recseg a mikrofonba, egy szót sem érteni belőle. Az egyik felvonulótól aztán sikerült programot szereznem, amit olaszul, és franciául is kinyomtattak. A sztori egy 27 éves marokkói fickóról szól, Núreddin Adnánról, akit a szöveg szerint állandóan zaklatott a hatóság ezzel-azzal, és mert ezáltal nagyon egyedül érezte magát, leöntötte magát benzinnel, és rágyújtott. Ez az, amit a tüntetők vezérlő csillagukká választottak, és így tiltakoznak a hatósági igazságtalanságok, és hatalmaskodások ellen, ami a „bevándorlókat, szegényeket, és a papír nélkülieket sújtja”. Hogy ebből mi igaz, mi nem, azt innen én nem tudom megítélni, az tény, hogy a járókelők közel fele indiai, vagy keleti bevándorló az utcán, Palermo pedig nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

Számomra abban a pillanatban az volt fontosabb, hogy a menet nagyon közel fog elhaladni majd a szobám ablaka alatt, és nem fogok tudni aludni. Így is lett, de nem is elsősorban ezek miatt, hanem mert valami állatok focit néztek, de ez még mind semmi volt ahhoz képest, hogy más idióták karaoke-estet tartottak az ablak alatt. De legalább nem drága. A lábaim fájnak, de olyan jó.

Ma elbás eső csapott le a városra, nekem meg utat kellett törnöm legalább az egyetemig, hogy Adorno vizsgájának utolsó részletét is letudjam. Az itt vásárolt nem beázós cipőm beázott. Miért kell az utcán lennem, amikor percenként villámlik? Beevickéltem az egyetemre, a kisprof fogad, hogy vagyok? Vizesebben, mint szeretnék, kaphatnék egy műanyag széket alám? Beszéljünk a két szövegről, jegyzetet hoztam? Én kijegyzeteltem nagyjából a füzetembe, de csak privát célokra, elolvasni nem nagyon tudja. Ő azért megpróbálná. Odaadom neki, lapozgat, úristen, csak ne tovább, mert pont a kezében lévő oldal volt hivatott takarni a kiselefántot, a tehénkét, meg a többi hülyeséget, amit unalmamban Adorno óráin rajzolgattam. Megáll, felnéz, akkor beszélgessünk. Az ötvenes években minden magára valamit adó olasz fiatal igyekezett James Dean\Natalie Wood lenni, Camelt szívni, whiskyt inni, naponta moziba járni, vagy a zenegépre tapadni, és bugizni. A konzervatívoknak, meg a szülőknek a klasszikus „alkohol és jazz\rock” kombináció lett a métely, ami ellen küzdeni kell a hagyományos társadalmi értékek nevében; rögtön el is kezdik a küzdelmet a rádió sugározta Jerry Lee Lewis koncert, és egy feles után. A kereszténydemokrata miniszterek igyekeztek betiltani azokat a filmeket, amik nem az ideáljukat, hanem inkább a valót tették központba. Mint a sokat idézett III. Richárd: „Így pőre gazságomat Bibliából ellopott kacatokba burkolom, s szentnek látszom az ördög szerepében.” Az olasz lapok részletesen ecsetelték az amerikai színészek és színésznők viharos magánéletét, ezzel párhuzamosan az olasz színésznőket azonban mint hős anya ábrázolták a kuktafazék mellett. Ekkor felsóhajtott, hogy ez azóta sem változott. Lecsaptam, hogy na, mire gondol pontosan (biztos, hogy egy konkrét esettel talált párhuzamot), de kitérő választ adott. (Nem tudom, nem olvasok itteni újságokat sem, egyedül egy hirdetési lapot a menzán. Mindig van nyolc oldal álláskereső, de egy sor álláskínáló sincs benne.) Aztán a női szerep változása, XII. Pius, és a fogamzásgátlóellenes kereszteshadjárat, meg a tévéműsorok. Elmesélte, milyenek voltak az első olasz műveltségi vetélkedők, bár ő is csak felvételről ismerheti azokat. Aztán ezzel meg is volnánk, 30\30 a helyi értékelés szerint, de azt még megkérdezné, mi a véleményem a magyar médiatörvényről. Tessék? Hát, nem mondom, meglepett, de mondtam, hogy én liberálisnak tartom magam, és a jó pontjai ellenére sajnos sokkal nem értek egyet, és helyesnek tartom, hogy módosítják. Aztán mondja, hogy náluk is volt ilyen cirkusz korábban erről, meg itt is felmerült annak idején, hogy regisztrálják a blogokat, meg más elmebaj, félre is lett seperve mind, de ők már ezen túl vannak. Nem tudom, örüljek-e, hogy ha később is, de hasonló problémáink lettek, mint az olaszoknak. Ha már megkérdezte, hozzátettem azt is, hogy amiket mostanság kultúrpolitika címszó alatt böffent fel Szőcs Géza, és társai, az az önkény, nagyravágyás, és ökörség szavak nélkül egyszerűen sajnos nem értelmezhetők.

Elmentem aztán Riminihez, ki is töltötte a fecnit, de csak hat kreditet tudott igazolni a 12 helyett, reméljük, ebből nem lesz baj kedden, a Nagy Adminisztrációs Napon.

Hazaérek, levetem végre a vizes göncöket, látom, egy hajdan fehér női bugyi van az ajtóm előtt. Ezzel valami mindenható üzen nekem, vagy csak nincs csipesz a negyediken? Kint ül a lengyel az internet előtt, nézi, ahogy nézem a bugyit. Tiéd? Tagadd csak, persze, nem érek én erre rá úgyse, szerveznem kell hétvégi kirándulásomat. Mivel a sziget túlvégén lévő Palermo nem a legjobb híréről nevezetes, varrtam magamnak egy kis tarisznyát, amiben a ruha alatt a nyakamba akasztom az értékeimet, a fogkefét a táskában meg hadd vigyék. A litvánnak volt hasonlója, de azt vette; én meg felhasználtam azt a kevés anyagot, ami a pokrócpalástomból maradt, valamint a lábamról leolvadt cipőm fűzőjét, amit megőriztem, mondván, jó lesz az még valamire. És nem tévedtem.

Ma megértettem a főnökasszony belső szisztémáját, a Tervet, amihez hasonlóról Eco beszél a Foucault-ingában, úgy is mondhatnánk, összeállt a bolygók sora, mint Disney Herkulesében, és Hádész előtt megnyílhat az út az Olümposzra. Így már könnyűszerrel lezárom itteni tanulmányaimat. Bementem a főnökasszonyhoz, papírokat írogattunk, aztán átmentünk a másik szobába, a láthatatlan Főfőnök Iachello titkárnőjéhez, vagy kihez. Az Erasmus-hallgatókért felel, de még sose találkoztunk. Ő az egész egyetem legaranyosabb ügyintézőjének bizonyult, most először nem villantak fel olyan képek előttem az ügyintézés folyamán, mint a charentoni elmegyógyintézet, Szent Bertalan éjszakája, vagy Anthony Perkins arca a Psycho végén. A főnökasszony elmondta neki a Tervet (ekkor értettem meg, tehát ezt sem nekem mondta el, csak hagyta, hogy hallgassam), ó, ahá, jó, pont úgy, mint a tavalyi szakgyakos csinálta, hát akkor az kellene, hogy kedden visszajövök hozzá minden vizsgapapírommal, és minden el lesz sikálva, lesz pecsét, Iachello kézjegye, kitör a kommunizmus, és mindenkinek lesz biciklije. Kedd lesz a napja annak is, hogy Adorno aláírja a vizsgámat (holnap letudom a kisproffal), sőt, kedden délután megint találkozok a főnökasszonnyal, mert válaszkedvességet küld a pesti tanszékre, és ugyanaznap délután még Parasztbecsület is lesz. Általános megbolondulást prognosztizálok aznapra.

Mikor ott végeztem, gondoltam, átszelem a halálhidat ismét, és ha ott van Rimini, rákérdezek az írott dolgozatomra. Ott volt, látott, csak húsz percet beszélgetett még a színházmaffiával személyesen, aztán még harmincötöt (!) telefonon. Mondom, erre jártam, gondoltam, hátha itt találom. Egy hete írta, hogy néhány nap múlva válaszol, sikerült esetleg elolvasni a dolgozatot, mert iktatni kellene majd az eredményét. Ó, igen, nos, a dolgozatot úgy láttam, nagyon jól megcsinálta (látványosan félrenézett a szemkontaktust nem kereső irodafalra; ki se nyitotta), és mit kell nekem most írni? Van egy fecni, de megegyeztünk, hogy holnap déltájban visszajövök, akkor kitöltünk, aláírunk, iktatunk mindent, és a párttagok még nyerget is kapnak a biciklijükre.

Most minden jó. Jónás is nagy sokára értette csak meg, mit jelentett Cafrinka jóslata („El fogod nyerni az igazi kincset”), mert neki se mondtak el rendesen semmit, de jópárszor alájátszották a fenséges Die Fledermaus-nyitányt a Szaffiban.

Ha már operett, megosztok egy levélrészletet. Gioviale vizsgáján ajánlottam neki Csáky Móric könyvét, Az operett ideológiája, és a bécsi modernség címmel. Ezt én adhoc lefordítottam neki olaszra, majd jófejségből, mert közel hetven, megkerestem neki a neten, de olaszul még nem jelent meg. Erre válaszolt aztán: „Nagyon köszönöm: Ön megerősítette a legendás magiar [sic, hát nem cuki?] vendégszeretetet, ami Európa legnagyszerűbb hagyományai között foglal helyet; és az osztrák-magyar Európa [?] mindig is a szívem csücske marad, még az apró dolgokban is (Romy Schneider Sissije is, amint megkoronázzák magyar királynővé, hogy segítse ezt a nemes népet). Többek közt ezért is szeretem A víg özvegyet, a Luxemburg grófját, és A mosoly országát. Köszönöm, üdvözlettel.”

Ehhez kár fűzni bármit is, de néhány megjegyzést azért megengedek magamnak. Az, hogy gondolkodása nem evilági, az nyilvánvaló, de aranyos; ami viszont meglepetés volt, hogy Nők lapja – átlagolvasó szinvonalán nyáladzik Erzsébetről, ergo történelmi ismeretei a témában nincsenek, csak a báli báj ábrándja. Az egyébként külön bizarr egy kicsit, ahogy Romy Schneiderről beszél, fiatal lányok, meg vénlányok szoktak ilyeneket mondani a nőről, akik elhiszik a filmeket. Már az óriás Volver – poszter kapcsán is gyanítottam, hogy titkon talán a másik végénél fogja meg az ütőt, de végtére is, ehhez meg kinek mi köze? Örülök, hogy örül, hadd biciklizzen.

08:49 Megérkezek a kilencórás vizsgára.

09:12 Megérkeznek a spanyol Erasmus-osok a kilencórás vizsgára.

10:18 Megérkezik a tanár a kilencórás vizsgára. Nem a megbeszélt terembe.

Nem is tudom, mikor ásítottam akkorákat, mint a 246-os terem, Militello cellája előtt ülve. A spanyolok érkeznek, zárva? Zárva. Várunk. Biztos ide volt megbeszélve, és ekkorra? Hát persze, hogy, tik is idejöttetek, nem? Akkor? Várunk. A spanyolokról semmi új nem derült ki, még a nevük sem, mert csak egymással beszélnek. A két srác elmegy kávéért. Ottmaradok a csajjal a padon, nézem. Látom én, hogy mindent megtesz, de sajnos nem szép. Szőke; ez jó pont, de a lába görbe, a mellye sekély; jótanács: nőiesség híján a sminkkel inkább csínján. A kecskerímeknél csak az elkeserítőbb, hogy a hazájáról írott dolgozatát telerakta képpel, hogy gyorsabban fogyjon az oldal. Hívást kap a két kávés sráctól, hogy egy másik terem előtt vár a többi mai vizsgázó. Feláll, rámnéz, azt mondja: „szinko”, majd elindul. Megint azt hitte, olaszul beszél, javítanám, hogy „csinkve”, de elsiet. Aztán az ötös terem előtt is várakoztunk egy sort, majd megjött Militello a fegyverhordozójával, és nekiálltak vizsgáztatni azt az emberhalmot, ami még múltkorról maradhatott. Egyszer aztán felnéz, itt vagyunk-e még mi, a speciálisak. Tény, hogy eltűntünk a látószögéből, mert ő lent volt a katedrán, mi nem fértünk oda, így a terem tetjén leültünk a földre. Na, akkor hajrá. Én jövök, mondom, nincs dolgozatom, felelnék. Válasszak egy témát. Ekkor mindenféle giccses effekttel kivilágítva a következő jelent meg lelki szemeim ábrándos kék egén:

Node az majd később jön, most először tételt kell, mert ugye kétrészes, az meg legyen Napóleon. Ezzel a témával nem lehet hibázni, nem különösebben szeretem (bár Talleyrand-t nagyon!), de tudok villogni könyvekkel, meg van a hátam mögött két Napóleon-múzeum is az elmúlt hónapokból. Elkezdem mondani szépen, nyelvvel döcögve az elején, jó, a középsikolás szintnél analitikusabban, és amennyire lehet, szakszókinccsel (bár ott helyben improvizáltam a „felperzselt föld – taktika” olasz fordítását…). Egyébként belémköthetett volna, mert szerintem tévedtem a Napóleon-ellenes koalíciók számozásánál, de tulajdonképpen történelmileg az nem is igazán fontos. Az eleje, meg a vége a fontos, ugye, a rekonstukció, mert miután Napóleon beint a világnak, onnantól egyértelmű, hogy ezt az angolok, oroszok, osztrákok, poroszok ha beledöglenek, sem hagyják, és a szerződések dátumai másodlagosak. Persze egy katonának, aki elesett mondjuk Jénánál, ezt lehetne magyarázni, egyrészt már halott, másrészt meg elküldene a fenébe, hogy akkor menjek én csatázni egyik kezemben bajonettel, a másikban a golyóimmal. Szóval elmondtam, azt mondja, jó, nagyon jó, mire rögtön beírta a nevetőötöst a librettómba.

Még tiltakozni sem hagyott, hogy tanárúr, a Cavour, vagy valami, hanem hívta a következő spanyolt, aki rögtön Felipe, rey, meg todos. Olaszul az Filippo, re, tutto, mormogok magamban, én igyekeztem odafigyelni, hogy Napoleonét mondjak olaszul, és ne Napóleont. Spanyolul beszél, negyedannyit tanult, és lefogadom, hogy ugyanazt a jegyet kapja majd, mint én. A Cavour életbe.

PunkCavour a húszas éveiben

A két óra alatt szerencsére minden tisztázódott. Megyek be háromra, előttem tíz lépésre bandukol Adorno a karavánjával, a kisprofokkal, és háremével, a főnökasszonnyal. Hallótávolságból csak a jelre fülelek („… és ma jön a magyar is, háromra beszéltük meg…”), és mondom, itt vagyok! Sikeres entrée, na, akkor a nő itt most le is tér, és menjek Adornoékkal. Arra azért volt még alkalmam, hogy a konzulensem ajándékát még átadjam, aztán szaladtam Adorno után, mint egy kiskutya. Ahogy halad, derékmagasságban odaint nekem. Nyaljam meg a kezed? Nem. Hát hogy vagyok, vizsgázgatok, igen, és nála mikor fogok? Ezért jöttem be, töbek között, ó, jó, hát persze, ne aggódjak. Mondom, nem húznám nagyon, sok időm erre nincs, meg hosszú lesz még az adminisztráció. Jó, hát majd feltesz néhány kérdést. Hát, felőlem kérdezhet, mert én nem tanultam mára semmit, de tegyünk egy próbát, és ha nem, nem. Aztán fejtegetem nekik, hogy elvileg nem is vizsgázhatnék, de mégis le kell, kicsit kusza ez a dolog. Jó, hát ezt majd rendezzem el a főnökasszonnyal. Na, az megjön, értésére adom, mi van, elég sokára értette meg, pedig tök világos volt a helyzet, tulajdonképpen ugyanaz, mint a tavalyi delikvens esetében. Jó, hát azt persze, hogyne, gyere vissza csütörtökön, és megcsináljuk, semmi gond. És akkor jöjjek már be pénteken is, amikor az a kisprof, ott (aki szintén végigasszisztálta Adorno összes óráját, ilymód az ő udvartartását képezi), majd feltesz néhány kérdést ezekből a könyvekből. Ekkor letett elém kettőt, nézegessem. Kétszer kétszáz oldal, mondom magamban, hát ez egy nap minimum, és jól neki kell feküdni. Közben összedugják a fejüket (a főnökasszony bánatára Adorno egy fiatalabb lánnyal dugja össze, mert vizsgáztatja), de jaj, nem kell ám az egész, csak két tanulmány, melyiket szeretném? Nekem aztán mindegy, döntsék el. Akkor legyen ez, és ez, a hatvanas évek olasz fogyasztói társadalmáról, és mindennapi életéről. Egész érdekesen hangzik. Akkor majd találkozunk.

Gioviale teatros vizsgájára a kis hölgy adatai alapján csak hetvenhatan vártunk ma reggel. Ezt a névsorolvasás meg is erősített, amiholaz én nevem még el sem hangzott. Odafurakszom, Laura, az információs Laura megismer, dejó, menjek oda. Rimini szobája, ő is ott van, még nem mondott semmit a dolgozatomról, gondoltam, most nem kérdezem meg, mert a feje akkora, mint egy díjnyertes dísztök, majd. Laura odabiggyeszt három spanyol mellé, hogy ők is Erasmus-osok, és együtt leszünk kezelve, várjunk egy csipetet. A spanyolok azok, akikkel két nap múlva Militellon is találkozni fogok, nem valami érdeklődő társaság, két fiú, egy lány, elvileg kommunikációt tanulnak, mikor kérdeztem, és az pontosan mi, ők sem tudták. Közben megtizedelték a várakozókat, hogy maradjon egy része, a többi jöjjön vissza két nap múlva. Oké. Ha mellettem vért hánynak is, termeszhangya-invázió várható, vagy egy emelettel alattunk kitör az aranyláz, én most akkor is levizsgázok. Odairányítottak egy lilafelsős nőhöz (felismertem, ő tartotta a borzalmas szövegelméleti előadásokat), hogy majd ő most lezavar minket, aztán mehetünk isten hírével. Ki az első, a spanyolok betojtak, áh, utat! Hát akkor én miből szeretnék? Hát, ami a papíron volt ugye, miért, van más is? Hát, a spanyolok még év elején kérték, hogy kevesebb olasz, és több spanyol legyen, így nekik könnyített programjuk van. Én nem vagyok spanyol. Jó, akkor kezdjük az elmélettel, mondja a nő, feltett egy egyszerű kérdést, én azért izgultam, és az egyszerű válasz is nehezen jött ki, de kijött, és a végére már tök koherens lettem. Aztán tudnék-e mesélni az Erzsébet-kor színházáról? Mit meséljek? Hát, stílust, szerzőket, színházat, amelyik tetszik. Jó, Shakespeare miket írt? Sorolom, esetleg olvastam-e egyet ezek közül. Nézem, mosolygok, esetleg viccel-e, de komolyan kérdezte. Ó, de jó, és melyik a kedvenced? Mondom Macbeth, A makrancos hölgy, mind. Jó, akkor commedia dell’arte? Aztán leállított, és kérdezte Wedekind Luluját. A sztorira volt kíváncsi. Közben kérdem, jaj, megnézhetnék valamit? Persze. A szótárban? Csak egy szó kellett, miért, mit gondolt, felcsapom az orra előtt, és kiolvasom a Lulu végét? Aztán mondta, hogy részéről ez így rendben, menjek át Giovialéhoz, a profhoz, aki majd kérdez Brechtből. Bemegyek hozzá, örül nekem, vagyis inkább a nemzetiségemnek, nem tudom, ír, felnéz, kérdezhetek valamit? (Persze. Ezt hívják úgy, hogy vizsga, nem?) Hogyan ejtik ki pontosan, hogy „Lehár”? Há? Mint „hááááááá”? Igen. Nem franciásan akkor, Leár? Nem, „h”-val. Ó, jó, tudja, nagyon szeretem az osztrák-magyar operetteket, A víg özvegy, meg a Luxembourg grófja a kedvencem, és annyira sajnáltam, amikor Pesten voltam, hogy egyiket sem játszották éppen. És a Csáky Móric könyvét ismeri? Nem! Akkor ha van egy szelet papírja, leírom a tanárúrnak, jó kis könyv az a témához. Jaj, de köszönöm, szuper, megadom az emailcímemet is, ha eszébe jut még erről valami, megteszi, hogy elküldi? Oké. Akkor… beszélgessünk a La Venexianaról, meg a Prométheuszról. Beszélgetünk, jobban mondva ő beszél, én hagyom. Azt mondja, jó, hát akkor ez rendben is van, minden jót, ide beírjuk, emitt aláírom. Megvan? Remek, akkor minden jót! De tanárúr… és a Brecht? Brecht? Brecht. Nem beszéltünk Brechtről. Ó, ó, ó, tényleg, igaza van. És akar erről beszélni? Hát, ha esetleg kérdez belőle, akkor válaszolnék. Hát, jó. Ki Kurázsi mama? Elkezdtem beszélni róla, majd megint mondta, hogy rendben van, örült, ennyi. Csak két könyvön rágtam át magam miatta, mindegy, non scholae sed vitae discimus, nyugtatom magam. Kimegyek, kérdik a spanyolok, milyen volt, olaszul akarnak, de spanyolul beszélnek. Csak az nem hallotta egyébként, aki nem akarta, mert nyitva volt az ajtó, és mindenki ott gyülekezett a küszöbön. Mit kérdezett, Brecstet meg a madrekuraht? Általában értem a spanyol szövegek lényegét, de mire leesett, hogy Brecst alatt a szerzőt érti, és „kurah” alatt a „courage”-t, még megkérdezte kétszer. De hogy könnyű-e? Hát, nekem speciel nem volt nehéz. Ehhez egy délután kellemes olvasgatás elég lett volna felkészülés címszó alatt, én meg megint túldimenzionáltam.

Holnap háromra szereztem aztán időpontot a főnökasszonyhoz; vagyis nem is igazán hozzá, mert neki, ha jól hallottam az irodában, különböző problémái vannak. Ez azonban nekem még nem elég indok, egy „kopj le, oldd meg” – email igazán nem kerül sok időbe, és ma van már egy hete, hogy nem hallottam felőle. Ott is, bemegyek a kis cellairodájába, a titkárfazon fogad, mi kell? Mondom, jó lenne beszélnem a nővel. Küldjek emailt. Nem válaszol. Ó, jó, akkor Carmela (szól oda a másik, lapuló titkárnőnek), hívd fel, mondd, hogy itt van a… (nem jut eszébe a nevem),  mi… bolgárunk. Egyetlen külföldi diákjuk lévén azt hiszem, ez kellőképpen illusztrál mindent.

Tanulok. Holnap vizsga.

Már egy hete szemezek egy kiállítással a városban; holnap be is zár, így gondoltam, nem halogatom tovább, és megnézem. A Kereskedelmi Kamara székházában tartják, szuper fasiszta épület, sajna nem a szebbek közül, de a kiállítás a lényeg: Enrico Benaglia képeit látni „Splendore Mediterraneo” cím alatt. Egy aula és két szobácska, még pénzt se kérnek érte, örülnek, ha jön valaki. Titkon mindig úgy is osztályozom a képeket, hogy kitenném-e a falra, vagy sem. Renoirtól nem nagyon tennék ki például, ettől még persze zseni, ettől a Benagliától igen, de ettől még ő nem lesz az. Van egy egyedi stílusa, még ötletet is látok benne néhol, de nem kavart fel igazán. Egy bácsi szegődött mellém, amolyan jegyszedő is meg nem is, teremőr is, de nem is, amolyan mindenes; biztos a festő nagy haverja. Mondta, hogy igen, van valami magyar művész Rómában a köreikben, nem biztos a kiejtésben. Hát nem is értettem, megmutatta aztán szórólapon, valami Ivan Jakhnagiev volt az ipse, hát, ez nem úgy hangzik, de ha az, hát az, én nem fosztom meg ettől, az biztos.

Ma van egyébként az ártatlan és melletlen Ágota köré fűzött ünnepségsorozat zárónapja. Ez este permanens tüzijátékot, nappal kétóránkénti szentmisét jelent (azok között meg szapora ávemariákat). Előjöttek a hentesek is, az ereklyét visszapakolták a dómba, én meg megint bemásztam a tömeg kellős közepébe.

képek

Ágota és gyertyás hűtőmágnes kishentesek

Giovialéhoz olvasgatom a Brechtjeit, de hogy színesebb legyen az élet, változatos aláfestő zenékkel szórakoztatom magamat. Beethoven hetedik szimfóniájának kacifántos harmadik tétele festi le legjobban mostani hangulatomat. (nem a kép, a zene!)

És még egy röpke ajánló a mai napra: Chopin.

Ma kilenckor Militello vizsgája, storia moderna, a vizsgalistán persze nincs rajta, hol, jó, nem baj, még év elején felírtam, hanyas a szobája, megkeresem, aztán meglátjuk. Megtaláltam, vártak már ott egy páran, de pontos volt, sőt, előbb is kezdte. Azzal, hogy kinek volt problémája az online jelentkezéskor, mindenkinek, mert nem működik, jó, akkor először azt egyesével intézzük el. Bemennek szépen egyesével, én is bemegyek, mondom, én nem jelentkeztem, mert be sem tudok lépni ugye, de mindegy, a többiekkel ellentétben, akik máskor szeretnének visszajönni, én ma szeretnék ezen túllenni. Ó, Erasmusos, az egy teljesen más eset, várjon kicsit türelemmel, jó? Jó, leültem kint. Közben többször elszaladt, meg vissza, én olvasgatom csendben a Cavour életét, ami nem tartozik az egyszerű szövegek közé, és utálom is, de mit lehet tenni. Eltelik így másfél óra, türelmem, nem is tudom, mint a rendíthetetlen ólomkatonáé (bár ma már senki nem ad olyan gyerek kezébe), én mondom visszapofátlankodok, és jelzem, hogy még élek, és odakint türelmeskedek. A titkár a többiek ügyét intézi, közben mondja, hogy a vizsga nem itt van, hanem már folyik az ötös teremben, menjek oda. Aha. Átmegyek az ötös terembe, az egy kiselőadó, zsúfolásig tele, a plafonon is csüngnek, odalent meg Militello és két mókuskája vizsgáztatnak szóban három embert parallel a katedrán. Hát, gondolkodok, hogy jó lenne Militellohoz kerülni, és nem a tudósfejű pofákhoz, valahogy jeleznem kellene neki. Ha hozzávágom a félcipőmet – az jel, igen. Másképpen egyszerűen nem lehetett megközelíteni őket, mindenütt, de mindenütt egyetemisták, mert valami másból is vizsgáznak most.  Sebaj, türelmes leszek, várok, amíg oszlik a tömeg. Talán iszok egy kávét, és átolvasom újra a Cavourt, nem nagyon szaladnak el sehová. Ivás közben leesett, hogy de, elszaladhatnak, mert ha lemaradok arról, hogy „ebédszünet, és ekkor meg ekkor folytatjuk”, akkor várhatok ott ítéletnapig. Visszamentem, már dél felé voltunk, időközben kizavarták a népeket egyszer, de visszaszivárogtunk, és leültünk a földre. Aztán háromnegyed egy felé jött egy csapat spanyol, Militello ismerősei, mire kijött, és elkaptam, hogy a nevem bizonyára nincs rajta a listán (nem tudom, van-e lista, de hogy az enyém nincs rajta, az ziher, hát honnan lenne), és hogy vizsgáznék. De jó, jöjjek a spanyolokhoz. Azok is Erasmusosok, mint kiderült, bár soha nem láttam még egyiket sem. Na, hát az van, hogy most nagyon sokan vagyunk, mint látjuk, de jöjjünk vissza 16-án, kilencre, és akkor gyorsan lezavarjuk, beírjuk, és minden. A dolgozatokat is hozzuk el. A spanyolok leléptek, én meg rákérdezek, miféle dolgozat? Hát egy tetszőleges kora újkori – újkori témát feldolgozni pár oldalban, a spanyolok nyilván Fülöpéket, meg a többi balféket dolgozták fel, de lehet bármi. Jó, én ezt nem szeretném, én inkább lefelelek mindabból, amiből a többiek. Biztos? Az sokkal több. Biztos, mert most is le akartam, ugye, és attól még, hogy a spanyoloknak fingjuk nincsen Olaszország történelméről, nekem még van, és bár nem hangzik úgy, mint a filharmonikusok angolkürtje, de egy tűzoltózenekari minőségben még elmuzsikálok olasz viszonylatban is. Hát ha én ezt szeretném, akkor lehet ez is. Tizenhatodikán.

Summa: 4 órát vártam a semmire. Az utolsónak tervezett vizsgám lesz az első. Ha lesz.

A reformáció olasz aspektusáról tanulok; semmi érdekfeszítő, hacsak az nem, hogy Kálvin Genfjét Ginevrának hívják olaszul, ami vicc, mert az nekem Arthur király nője, meg Sárkány és papucs. Bemásztam ma délelőtt a könyvtárba, a drága könyvért. Miután a katalógusban nem volt, gondoltam, azért rákérdezek, mert nem hiszem el, hogy nincs. Két könyvtároslány balra, mindkettő szép, az egyik okos is, helló, izé, ezt a könyvet keresem, és nem találom, meg tudjuk nézni esetleg valami gépben? Kedves mosollyal kimutatnak jobbra (ahol egy szalontüdőarcú ember ül, akihez szándékosan nem akartam odamenni), hogy majd a kolega megmondja. Unottan felnéz, mi a cím? Újkori történelem a Donzelli történelmi sorozatában. Ki a szerző? Nincs szerző, szerkesztő van… Ki a szerző? Jól értette, nincs szerző, vagyis van, (odahaza megszámoltam) 24 darab, minden leckét más írt, ugye, és szerkesztőből is van öt, bár, hogy mit szerkesztettek ezen öten, el nem tudom képzelni, ha már ennyi ember csinál valamit, az inkább domino day lesz, nem könyv, de mindegy. Rómában jött ki, ’98-ban először. Nézi, üti, nyomja, kiordít jobbra, a lányokon túlra, erre megjelenik ugyanabból az alomból származó testvére, akivel ketten kezdik nyomni. A billentyűzetet. Én már szólni sem mertem, hogy rossz adatbázisban keresnek, mert féltem, hogy megeszik az agyamat. Aztán megtalálták, és fél óra várakozás után olvashattam is. Jó bő lére eresztették ám a semmit. Két tétel volt kritikus, amihez ötletem sem volt, ez a „Forradalom, és kereskedelem”, de ez tkp. csak a németalföldi, meg az angliai eseményekről szól; a másik meg a „Régi olasz államok”, ami totál homály, azt tudom, melyik család melyik városban tenyészett, de hogy azok hogyan fúrták, meg mérgezgették egymást a szabadidejükben, azt passzolnám. A legjobb, hogy erről semmi nem derült ki a könyvből sem. (Készül most a sorozat a Borgiákról, nézze majd mindenki, mert apám benne sztár, és nem Jeremy Irons!) A negyvenszemélyes olvasóterem egyébként tele volt, és mindenki mormogott maga elé, én nem tudom, ezek így tanulnak? Velem szemben a srác is, azt hittem, szellemet idéz, vagy Belzebubbal alkudozik, hogy átmenjen holnap. Feladtam aztán, és ha már ott voltam, elmentem Riminihez, mert megírtam a dolgozatát egy hete, és nem válaszolt. Megismert, nem örüt, de megismert, és mondta, hogy ő nem kapott semmit, küldjem el neki az otthoni címére. Néhány nap, és véleményezi.     

Apropó: a Capra-Ghittolini-Peruta-féle Corso di storia agyament térképe Velencét Udine helyére teszi. Kell-e ezek után csodálkozni, hogy az 1848-as térkép Pestet pedig, tessék megkapaszkodni, Belgrád helyétől délnek. Oda is írja, hogy 15 marzo forradalom, az Impero Ottomano közepén. Magyarország (és Horvátország), egyébként főváros nélkül az „Osztrák-Magyar Birodalom”, Ausztria, és az örökös tartományok nélkül, mert azt a Német Szövetséghez csapták. Ezt a baromságot, azt hiszem, most nem tanulom meg, és ha lesz alkalmam, majd protestálok.

A főnökasszony természetesen nem mondta, hol, és mikor lesz pontosan Adorno vizsgája, csak azt, hogy ma lesz. Jól van, rendben, kifényesítem magamat, ha életem reklámfilm lenne, csillanást is kaptam volna a fogamra a vágószobában, és bementem kilencre, abból kiindulva, hogy a többi is akkorra van kiírva. Kis kérdezősködés után meg is találtam a többieket, tényleg kilenctől lesz. Adorno olyan fél tíz körül jött meg (főnökasszony sehol), és közli, hogy csak tizenegytől fog vizsgáztatni. Azt eddig is mindenütt hallottam, hogy Olaszországban az egyetemen még csak lábtörlőnek sem nézik a hallgatókat, most kezdem érteni. Nem mintha az ELTE-n nem történt volna ilyen, de azért a bánásmód kicsit más volt, azért ha kérdeztem, tudtam információkat szerezni, itt nem, és maguktól meg nem mondanak semmit. Ekkor szép zenére erőszakos képek peregtek le előttem, mint a Mechanikus narancsban, pedig de nem szeretem azt a filmet, és erre beette magát. Ekkor derült ki az is, amit a főnökasszony szintén elsíbolt, vagy eleve tudottnak vette, hogy még valami extra szövegből is be kell számolni. Aztán megjött, felvillant, akartam tőle kérdezni, hogy akkor most mi van, esetleg odaadni a pesti tanszéki figyelmességet, de persze nem lehetett hozzászólni, mert nagyon fontosnak érezte magát Adornoval, aztán meg a telefonnal (és véletlenül sem a többi diákkal foglalkoztak, akik szintén nem jutottak szóhoz, de ők már hozzá voltak szokva az olasz felsőoktatáshoz). További értelme így nem volt annak, hogy ott szobrozzak, majd egyeztetünk valami új időpontot, amikor legalább figyelmük töredékére számíthatok, és benyalom valahogy azt az extrát. Addig meg inkább tanulok a holnaputáni Militellora.

Azt nem is mondtam, tegnap kopognak, és ki van az ajtóban, ha nem Eren, a régi török szobatársam. De ugye ő elköltözött a városba, valami albérletbe, most meg mackó van rajta, és bár az itt népviselet, csak nem vette át. Sercan, az új török szobatársam elmagyarázta később, hogy azért jött vissza, mert nem akart hátralévő két hetére egy hónapot fizetni az albiban, és most azért jött fel, mert ma hajnalban Sercan elutazik két hétre a török Újvilágba, Németországba, és ad neki néhány tippet.

Éjjel a lengyel jött nyavalyogni, hogy ne egyen egyedül, jó, átmentem hozzá vacsorára. Most nézett valami természetfilmet, vagy mit, egyszerűen nem lehet érteni, amit mond, és hogy az jó volt. Jó, akkor aláfestésnek tedd be, addig sem beszélsz. Ez egy lengyel ismeretterjesztő film volt Madagaszkárról. A műsorvezető mindenütt mezétláb jár, és mindenkihez lengyelül beszél, a bennszülöttek meg hülyének nézik. Meg is érdemli, olyan, mint egy bolond nagybácsi, aki ha bejelenti, látogatását rettegi a család. Ha őt valahogy elviseljük, a film többi része nagyon jó, többek közt a téglavetésről tanultunk, bár Adornora kellene, mert holnap vizsgázok. Visszajöttem tanulni. Éjjel egykor hallom, ahogy a lengyel az I can get no satisfactiont énekli, vagyis küszködik vele. Tudtam, hogy nagy ára lesz annak, hogy vacsora alatt megúsztam a szövegét, de ekkora?

Kényszerkeresztény hétvégémet színházzal zárom. Odafelé leszólított egy alig egyméter néni, leszólított… inkább becélzott, és amint odaért mellém, elkezdett beszélni hozzám dialektusban. Sajnálom, signora, de nem értem. Ekkor egy cseppet olaszosabb verzióban megismételte, de csak annyit értettem meg belőle, hogy „a rohadékok”. Adjon, szüle, támpontot, kik a rohadékok! Odamutat balra, egy épületre, „a rohadékok”. Ki tetszett segíteni, az egy általános iskola. Hát nem rohadékok?! -kérdezi meg tőlem. Nem tudom, én nem oda jártam.

Az út mentén aztán meg egy cica hozta rám a frászt, elgázolták, és odabiggyesztették a fa alá. A város üres, mindenki alszik a tegnapi hepaj után, csak a bolondok járnak az utcán úgy látszik. „Ennyi maradt egy magyar királyból!”, sopánkodik Jagelló Izabella Zápolya naftalinos cuccai felett Az egri csillagokban; ennyi a tegnap Ágotájából:

A színház nehéz eset volt, a 4-500 fős nézőseregre összesen két jegykezelő jutott. A bejutás még így sem volt garantált, mert az előtérben kellett szobroznunk, és a fele társaság helyhiány miatt kinnrekedt. Tipikus szicíliai este, az előadás fél hatra volt kiírva, háromnegyed hat fele nyitották csak ki a nézőteret, és hat után tudtak csak kezdeni, mikor végre mindenki megtalálta a helyét. Nem tudom, sztrájkolnak-e a nézőtéri dolgozók, vagy eleve nincsenek is, mert ezen spórol a Metropolitan (meg a teljes szereposztáson, amit sehová nem tettek ki).

Más helyi színházban sem láttam még ilyet: míg kerestük a helyünket, leereszkedett egy vászon a függöny elé, és reklámokat vetítettek rá, a rákellenes csoportosulástól az Alcatelen át A kaktusz virága következő bemutatójáig bezáróan. Aztán a meglepetés, nem Villone olasz szövegével adják, hanem eredeti nyelven. Azért kitehetettek volna valami olasz föliratot, mert kb. ugyanolyan arányban érthette így a közönség, mintha odahaza játszanák angolul, körülöttem is mindenki duruzsolt a dalokat értelmezve. Egyedül Kajafás kiejtése mosolyogtatott meg (cserében azért jó erős basszusa volt), a többin is hallani lehetett, hogy más az anyanyelve, de nem volt zavaró.

Amit láttunk, az a színház szempontjából értékelhetetlen. Már a Heaven on their minds világossá tette (a What’s the buzz meg pláne), hogy ezt inkább dramatizált rockkoncertként kell értelmezni. Színészi játékról nem lehet beszélni, kinyúlok, visszakapom, elszaladok jobbra énekelni, aztán balra, megint kinyújtom a kezem; továbbá csupa olyan gesztikuláció, ami a bulvártehetségkutatók énekeseinek versenyprodukcióit jellemzi. Kajafáséknál ez kiegészül legfőbb fegyverükkel, a „durcásan legyintek a palástommal” – mozdulattal, amivel úgy gondolják, megmutatják, ki a jeruzsálemi jani. A koncertelméletet a színpadra feltett zenekar is erősíti, illetve maga az erősítés, mert a huszonkilencedik sorban is fájlaltuk a fülünket, mi lehetett akkor elöl? Én nem vagyok ellene, akkor legyen rockkoncert, de akkor hagyjanak énekelni, ugrálni, és élvezni a pillanatot, hogy megérje, és ne székbe gyömöszölve lyukasszák ki a dobhártyánkat.

Másoknak sem volt igazán színház-érzése; ha szünetjel volt a kottában, akkor azonnal tapsolni kezdtek, egységes blokkokat feltörve ezzel, mint a Getshemane, vagy Judas’ death.  A Getshemane (I only want to say) egyébként az a dal, amitől a kislányok pisilnak, a hívők könnyeznek, a hívő kislányok meg nem is tudják hirtelen, hová tartsák a zsebkendőt. Ha nem ordították volna végig az előadást a túlbuzgó hangosítás mellett is, elérhették volna ezt a hatást itt is.

Zenekar a színpadon, mellettük két helyt süllyedő lépcső, körülöttük Kajafásék Jewison – filmre hajazó vasszerkezete; ez a díszlet, és egy ledfal, amikre vagy borzalmas képeket (clipartokat!) rajzolnak, vagy borzalmas evangéliumi idézeteket villóztatnak olaszul. Felteszem, az érthetőség miatt, csak ez néha ferdén jön ki; mert a librettóban például egy szó sincs a sátánról, amivel Lukács magyarázza az árulást, és nagy betűkkel villog a szemünkbe. A jelmezek zömét is a filmből koppintották, Jézust fehér lepedőben a konzervatívok kedvéért, Marimagdi vörösben, ez is de eredeti, Kajafásék meg feketében (Júdás is „feketében”, Carl Anderson ruhájában. Dehát csak kimosták…). Annás szegény valami borzalmas volt, mint egy sértődött kertitörpe énekelt, mintha elvette volna kis ásóját a giliszta. Az ő teljesítményénél csak a hímringyó Heródes volt szánnivalóbb; flitterbe, koronába, topba öltözve királykisasszonyként adta elő a számot, nem tudjuk, miért.

A koreográfus nem erőltette meg magát, hajdobálás, vonaglás, recefice, és még csak nem is egyszerre. Egy-kettő van kiemelve a tánckarból, akik tudnak flikflakkot, meg néhány brake-es mozdulatot, azt is csinálják minden alkalommal, „ugye, ha már tudják” (valaki gólyalábazni is tud, az is van). Lehetne még sorolni a „hibákat”, nem is, inkább az egyes rendezői szándékok kudarcait, ez így pontos, de fontosabb most az utolsó negyedóra. A 39 lashes alatt volt valami érdekes: minden egyes csapásnál képeket vetítettek. Az első négy-öt az auschwitzi haláltáborról, aztán atombomba, a vietnámi napalmos kislány, afrikai éhező, Che Guevara (?), Nelson Mandela (?), Gandhi (?), címlap Aldo Moro halálhírével (?), World Trade Center (?), az égő World Trade Center (?? Minek, ha betette előtte az épet?), a köztársasági alkotmány címlapja (??? Ezt még az sem magyarázza, hogy a ’46-os népszavazáson a Dél inkább monarchista volt.), és ez a kép, ami aztán vérfoltos lett, majd csupa vörös:

Ez egyperces vastapsot kapott, én meg csak lestem, hogy állj, ez az összeállítás most milyen szempontok alapján készült, és ki a rosseb ez a két pofa. Ezt nem bírtam ki, és kifelé menet megkérdeztem, kerestem egy idősebbet, aki azért valószínűleg tudja is, hogy miről van szó, és nemcsak tapsolt ész nélkül. Az megmondta, hogy Giovanni Falcone és Paolo Borsellino van a képen, ez két nagy haver palermoi bíró volt, akik a Maffia ellen küzdöttek, mire azok jól felrobbantották őket ’92-ben. Az átmenet az általánosból a helyi fájdalomba (ha ez volt a szándék), még így sem egyértelmű, de mindegy.

A vetítés szerint a Superstart Júdás az előtérben felállított sponzorautóból kezdte, cameraman követi, ahogy végigpacsizza a jobbközepet a színpadramenet. Mindenki tombol, de nyugi, még van egy kicsi ácsmunka hátra. Sajnos a John 19,41-et elrontották a katonatemetővel, meg azzal a nyamvadt torinoi lepellel; elhiszem, hogy a közönség zöme csak katolikus aspektusból szemléli a világot, és ez kell itt a sikerhez, de kár szórakoztató tinédzserbibliává degradálni egy ilyen jó darabot, ami nem is erre hivatott. Aztán jön is rögtön az állótaps, és a ráadás Superstar, amihez maga Jézus is alájátszik a gitáron. Vagy úgy tesz.

A Madách új produkcióját nem láttam, nem is tervezem; nem hiszem, hogy Szirtes Tamás bármi újat tudna nekem mondani. Ezt viszont, ha mégoly amatőr és mosolyognivaló volt is néhol, kár lett volna kihagyni.

Jesus Christ Superstar – Teatro Metropolitan Catania

Gesù – Paride Acacia

Giuda – Matteo Becucci

Maria Maddalena – Simona Bencini

Pilato – Mario Venuti

Direttore – Emmanuele Friello

Regista – Massimo Romeo Piparo

Á, megtaláltam egy lesipuskás videóját részletekkel a két nappal ezelőtti előadásból:

Kedves hallgatóink! Ma február ötödike, BULI VAAAAAN! De előbb olvassunk egy kicsit A szentek életéből:

„[Szent Ágota] A szicíliai Katániában született előkelő szülők gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó, Quintianus mesterkedéseinek célpontjává lett. Decius császár keresztényellenes rendeletét a maga céljaira fölhasználva Quintianus letartóztatta a szépséges Ágotát, és az egyik hírhedt örömtanyára vitette; az ilyesmi az antik korban nem ment ritkaságszámba. Ott az intézmény tapasztalt vezetőnőjének kellett volna a leány átneveléséről gondoskodnia. De az Afroditéről elnevezett és minden odavágó mesterségben járatos hölgy gyorsan fölismerte, hogy Ágota esetében a kívánt érzületváltozást nem lehet elérni. Ezért a helytartó maga lépett akcióba. Ágotát bíróság elé állították, kihallgatták, megkínozták és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét. Mindezek után azonban a börtönben olyan megerősítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elő: a gaztett utáni éjszakán megjelent előtte Szent Péter és meggyógyította. A nyilvánvaló csodát semmibe véve Quintianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást. Végülis Ágota az újabb bántalmazások következtében meghalt a börtönben. A legendás szenvedéstörténetnek ez a lényegi tartalma.”  

Azaz Szent Péter egyszer segített, majd a sorsára hagyta? Szívás. (Lásd http://www.katolikus.hu/szentek/0205.html)

A kirakat is róla szól

Napi szűzűnk a helység patrónája, mindenki, aki él, mozog, vagy tolják, most őt ünnepli. Mellesleg (bocs, Ágota) már két napja zsong a város, de ma van a csúcs, úgyhogy fröccsöntött Robert Capa utánzatként utánajártam, hogyan ünnepelnek a szicíliaiak. Mi, Erasmus-osok azzal, hogy nem eszünk, mert ma nem nyitják ki a menzát.

A helyi ünnephez szezonális helyi édesség dukál: a cukrászdák, és a maszekok pultjai roskadoznak Szent Ágota olívabogyócskáitól. Zöld marcipán, cukorba hengergetve, illetve előbb csokoládéval borítva, és aztán cukorba hengergetve, hogy legyen „fekete olíva” is. Húsz méterenként édességpult: alma, más gyümölcsök, mandula kandírozva, karamellizálva, cukorba forgatva, hiszen Ágota nem a fogorvosok védőszentje.

Az úton odafelé nem hittem a szememnek, mert bejáratot leltem a város második nagyobb római színházához, és „kamaraszínpadához”, az odeonhoz. Ezt minden vendégemmel kerestük, de annyira kaméleon (mert köré- és rá is építkeztek), hogy eddig nem találtuk (most nyitva volt az egyik fal). Szívüket fájdítandó csoda hangulatos belülről, főleg, mert a felét elárasztotta a folyóvíz. Ez dögös, és romantikus, nem úgy, mint a Nemzeti Színház előtti kacsaúsztató.

A főtéren gyülekeznek az emberek, a dóm, és a tanácsház közt kordonokkal egy folyosót hoztak létre a prominensebbek számára, körötte lufi, nyalóka, egyeurós kínaiágota, és gyertyaárusok sorakoznak. Egy életem, egy halálom, bemegyek a templomba. Ez a római metrót idézte fel, ahol a leszállók, és a felszállók egymásnak mennek; a templomkapuban megrekedt a tömeg, aztán nyomni kezdtek, elölről, és hátulról is, a középen lévők ordítoztak, amitől én nevetni kezdtem (én is közpen voltam), ilyen odahaza a diszkóban nincs. Odabent maratoni mise volt, amit Palermo érseke celebrált, csurig minden emberekkel, Bellini sírja fölé is kiragasztottak egy föliratot, hogy ne mássz fel rá.

Végül is nem mászott fel...

Egy a néhai drága Tábori Nórára emlékeztető nő dumált nem is tudom, miről, aztán meg Pál korinthusbelieknek írt második levelét idézték. Ahogy fotóztam, mellettem az egyik olasz tag megkért, neki is csináljak már képet, ha már olyan lakli vagyok; igen, sokan a helyiek közül is csak mutiba jönnek el, illetve nem több kíváncsiságból, mint ami nekem volt; vannak aztán a meghívottak, meg akik komolyan gondolják, és néhányan, akik komolyan gondolják, de nem lettek meghívva a misére.

A misén Montevideo érseke is statisztál, sőt, utána aztán hazavisz egy darabot Ágotából Uruguayba. A többi biodíszletet, akik az ereklye útját szegélyezik, kék settecento ruhába öltöztetették, hát ahogy az meg van varrva, meg vállapozva, az sajna maga az ízléstelenség, és az egészet a vattából készült „rizsporos” paróka koronázza. Körúti jelmezkölcsönző? De a civileknek is van a mai napra saját ünneplője, bementem a szentboltba, és én is vettem. Túl van értékelve, mert csak sima lepedővászon, de kvázi meg van szentelve, és azt nem lehet pénzért megvenni. (Dehogynem, hát katolikus egyház. Apropó, ez nem gonoszság, én is így csinálnám. Lásd Ratzinger esetét Rómában.) De a kollekció a csuhával, fejfedővel, kesztyűvel, és kendővel még nem teljes, mert kell hozzá egy amulett, amit a maszektól kell megvenni. Ez szintén a „Hogyan vegyünk le másokat” c. könyv nyolcadik fejezete. Ha nem kompletten Kínában gyártották, akkor így: vesznek a gyártótól (= kínaiaktól, sine ira et studio) egy rakás szentágota nyakláncot, egy kartonkör, némi szalag az egész, mindez ragasztópisztollyal rögzítve, és ezt eladják 3€-ért darabját, a nagyobbat ötért, stb. (A szentnyakláncot Rómában 20 centért árulták turistáknak a kínai boltban. Mennyi lehet a termelői ár?) Az egészen pofátlanok nem is kínai láncot használnak, hanem a kegytárgy papírra nyomtatott, otrombán körbevágott képét, és azt ragasztják középre. Tehát így néz ki az egész együtt:

Igen, úgy nézek ki, mint a Hentesszövetség Ifjúsági Tagozatának küldöttje, de majd látni a képeken, ilyennek is kell lennie. Gyermekméretben is kapható. Jöttem haza ebédre és a portás megkérdezte, hogy lengyel vagyok? Nem? Akkor miért…? Beléptél a rendbe? Akkor? Hülye vagy?

Délután visszamentem a körmenetre. Az utcákat elárasztották az ágotás röpcédulák, viva, viva. Ahogy öreganyám mondaná, a dómnál annyian vannak, mint az oroszok. Aztán előhozzák a feldíszített főszekeret, taps. A valódi henteslegények a dóm ajataja elé húzzák a szekeret, mozdulni nem lehet, de csak egy nő lesz rosszul. Előreadogatjuk a hátsók virágcsokrait, amit a főhentesek elhelyeznek a szekéren, illetve az óriás, sárga gyertyákat, amiket befűznek a szekér fenekébe.

Olyasmit vártam, mint odaadjuk, aztán adogathatjuk vissza, mert csak a tűz kell, de nem; itt az volt a poén, hogy az átalad vásárolt gyertyát 1-2 percig égetik az ereklyeszekéren, aztán eldobják. (Ha valaki szentképes gyertyát vett több pénzért, azt a gyújtogatóember könyörtelenül letépi. Megérte.) Várakozunk, anyukák sikoltanak, hogy ne nyomják őket, mert gyerekkel vannak. Mindenki nyom mindenkit, és ha annyi esze van, hogy a csecsszopóval a sűrűjét választja, úgy kell neki. Taps a dómlépcsőről, de vaklárma, csak az érsek. A következő taps lesz az igazi, kicipelik a kegyszobrot, és hogy ne lássuk, milyen rohadt nehéz, addig tüzijátékot adnak átellenben az égen. Érseknek tetszik, öröm, de azért legközelebb hosszabbat rendelünk, mert a tíz perc nem volt elég, hogy beemeljék négyen a szekérre a szobrot. Füst a magnéziumtól, füst a gyertyáktól, ráadásul minden hamu, papír, és tüzijátékrészlet a fejünkrehullott (most mostam hajat...). Végül az érsek is felszáll a szekérre, csilingelnek a hentesek, és elkezdik húzni felfelé a Via Etneán. Ötméterenként pihi, és áldás mindenkinek. Az érsek leadhatott volna pár kilót az alkalomra. Vagy a koleszterin miatt.

Ahogy haladnak, rémes gyermekszentének hangzik fel az utcán minden sarokra bekötött hangszórókból. Kötelező hallgatni, nem lehet átkapcsolni. Mikor fellélegeznénk, utána meg valami pap dumál, Mátéból idéz, és megosztja életbölcsességét: Akkor lesz jó életed, ha te is jó vagy. Kösz a tippet. Az érseknek revütáncoslány művigyora van, és igazán csak akkor mosolyog, ha valaki ismerőst lát. Ha megállnak, elveszi mások odanyújtott sapkáit, és Ágotás amulettjeit, odailleszti a kegyszoborhoz, majd visszaadja. Átviteli mágia. Elvesz egy öteuróst is valakitől, de azt nem illeszti a szoborhoz, és vissza sem adja. A szekér mögött az árusok tolják a vasakasztóikat, rajtuk a nagydarab gyertyákat, amiket útközben is meg lehet venni, és fel lehet tetetni a szekérre égetni egy keveset. Az érsek azonban csak a Piazza Stesicoroig utazik a dómtól (kb. 500 méter), nem megy körbe végig. Érthető, három óra alatt ennek az útnak a felét tették meg.

A szekér előtt, feljebb a Via Etneán még kétféle játék folyik. Az egyik a „cipeljünk sokszázkilós XVIII. századi szent kandelábereket”, szám szerint nyolcat, és ami fény van rajtuk, az mind elemes. Ezt közlekedési rendőr irányítja, füttyszóra.

... - rukk!

A másik a „cipeljünk óriás égő sárga gyertyákat a vállunkon” – játék, és ezt nem irányítja senki. Ha valaki ordít, hogy attenzione!, akkor mindenki fut amerre lát, mert ez azt jelenti, hogy valaki, vagy valakik, egy negyven centi átmérőjű lángoló – folyó gyertyával a hátukon szaladnak felénk, és ki tudja, mikor, és hová dobják le. A karaván mögött aztán lassan kitisztul a terep, koldusok telepszenek le a nyomukban.

Kilenc óra körül hagytam ott népeket, és jöttem haza elmesélni, miket láttam. Az utcán még reggel kaptam ingyenes műsorfüzetet, marhajó, Ágota-megaposzter járt hozzá, mintha csak a Bravo lenne. Mit szólna a török szobatársam, ha kitenném a falra?

Előbb kelt a török, mint én, és nagyon készült valamire, mert mintha a rituális tisztálkodásra utaló mozzanatokat láttam volna félálomban. Készülsz valahová? Az Etnapolisba. Ezt még asszem nem mondtam, ez néhány falura innen egy hatalmas modern bevásárló- és szórakoztatóközpont, ami korzózás szinten engem is érdekel (mert nyilván Onassisnak kéne lenni a vásárláshoz). Kizárólag kocsival lehet oda eljutni, és összes eddigi szervezési kísérletem kudarcba fulladt, hogy valami többiekkel karöltve neadjég valami balek olasz kocsiján kimenjünk (Kudarc: „oké, menjünk!”, aztán tojnak a fejemre). Természetesen Sercanban sem merült fel, hogy magával vigyen, no nem baj, majd ha hazajön, kikérdezem, milyen volt, van-e értelme, és ha van, rászánok egy fél kalandnapot, és valami úton-módon (megállítva a buszt az autópálya közepén)megnézem én is magamnak. Most meg tanulhatok. Láttam, tegnap megkapta Güneştől a Vanity Fair divatlap olasz kiadásának októberi számát. Á, én is csak a képeket nézegettem meg, mert a „cikkek” egytől egyig tévedésnek bizonyultak, de a luxusmárkák hirdetései közt is volt néhány csapnivaló. Inkább tanulok.

Ma táncos vacsorát kaptunk, mert a menzán az ujjlenyomatos-blokkos pofa lábába beleállt a bugi. Úgy kell elképzelni, mintha a gellérthegyi víztározó egyik oszlopát tompaszögben forgatnánk, és az közben étkezésre jogosító blokkokat köpködne ki magából. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz műsoron Valentin-napkor. Bőrbe és macskanadrágba sűrítik testüket a tegnapi éneklős nővel és You’re the one that I want? Hu. Hu. Hu. Vagy Time to say goodbye a konyhaablakból? Valószínűbb a pizzasütőből kibújt amorózó szólója a kemence felett könnyezve Nothing compares 2 U? Akármi lesz, meghallgatom. Úgysincs választásom, ha enni akarok.

Ez az egyik figura, akiről a halálhidas Rimini dolgozatát írom. Franca Valeri alkotta meg a karaktert a rádiókabaréban 1949-ben. Ha valaki látta Lattuada – Fellini közös rendezésében A varieté fényeit, ott volt egy szerep szerint magyar koreográfus (a szereplőt Micinek hívják, és elég feltűnő, mert egyáltalán nem magyar akcentussal beszél), na, azt ez a bige játszotta! Akkor még bige volt. Meg is tudom mutatni, olyan, mint egy Lagerführerin, és jól kiosztja a lányokat. Meg is érdemlik, mert kettő nincs egyszerre. 11:20-nál kezdődik a táncpróba.

(Itt mondja a kis könyvem 118-as lábjegyzete, hogy ez feltehetően egy Gisa Geert paródia, aki a korban bizonyára ismert koreográfus volt. Hogy a filmet nézve ezt honnét kellene bárkinek tudnia manapság, ugye, azt ne firtassuk. Ez a baj az aktualitásokkal.)

Megkérdeztem Rossellit, és nincs hely a koliban, így a litvánnak nincs szállása; lenne hostel, de az nem olcsó, és úgy, hogy ráadásul a vizsgáimat is ütné, már nem nagyon jönne. Ennek két oldala van:

1,  Végre visszaírt a főnökasszony, hogy Adorno vizsgája nyolcadikán lesz (Militello 10, Gioviale 14…). Így tuti nem tudnám elkísérni sehová, mert tanulnom kell. Az ugyan rejtély, miért van Adornonál vizsga, ha megírtunk két dolgozatot, meg lefeleltünk szóban évközben. Nyilván, hogy ne unatkozzunk.

2, A másik oldal viszont az, hogy Rosselli szerint most jöttek az új Erasmus-osok, és teltház van (ami egyébként nem látszik). Vegyük ugye példaképp Sercant, aki legutóbb az utcán hirtelen kimutatott valamire, hogy odanézz! Mi az, mit kell nézni? Nem látod?! Ott is van! Oda is nézek, ugyanúgy nem értem, mit kell nézni. Emberek! Emberek tartják az erkélyt! Nem fura? Ekkor leesett, hogy a historizáló ház atlaszaira gondol. Ez csak azért fontos az érvelés szempontjából, mert mióta itt vagyok, gyakorlatilag nem mozdult ki a szobából, és egész napját a Facebook előtt hódolva várja a márciusi órakezdést. Átjött egy idegen kultúrába, ahol a legkevesebb az, hogy bizarr kigyúrt kőpasasok tartják mások erkélyét, és inkább ül a virtuális etetőszékben, kvázi más, érdeklődőbb, lelkektől „elvéve” a helyet. A városból tulajdonképpen csak a menzát látta eddig, és bár nagyon aranyosan mondja, mint a szírek, hogy yani… [~nos/izé], de ettől még nem lesz helye a litvánnak.

Zenés vacsoránk volt. Nemcsak, mert a menza ajtaja fülsértően nyikorog, hanem mert az egyik konyhásasszony párhuzamosan énekelte az olasz „örökzöldeket” az amóreitália rádióval. Nem volt különösebben jó, de szép tapsot kapott, mert őt mindenki szereti. Mindenkihez van pár csevegő jó szava, ráadásul még dögös is a fehér köpeny alatt; legutóbb egy hosszúszárú csizma volt rajta, meg mindenféle kihívó holmi, szóval nem hazai lencsefőzelékszagú matróna.

Áthívott a lengyel egy kis barterüzletre, közben megkért, „ha már én úgyis értek hozzá”, véleményezzem, mert van egy kreatív ötlete, amit meg akar írni komédiának. Amennyire értettem, (mert elképesztő olasz igealakokat tud képezni) az az ötlet, hogy egy nagy bürokrata mennyországot képzel el, ahol a kulcsos gyerek Simon Péternek saját parkolóhelye van. Dohányozni tilos. De van a rossz angyal, aki csak füstöl. Az úristen meg ilyen nagy mennydörgő hangon viccel. És csak mondta, mondta tovább a semmit, hiába akartam diplomatikusan megszakítani. Amikor végre sikerült, mondtam, hogy az ötlet nem túl eredeti, de… - Nem eredeti? De miért nem?! Például mert minden második amerikai filmben szerepel, klisé. De azt akartam mondani, hogy nem eredeti ugyan, különben is, ma mi az, de jó stílusban még bármi lehet belőle. Aztán mondja tovább, minden egyes szava, mint a polipok szippantyúi, közben vihog. Az nem feltétlenül jó jel, ha te nevetsz rajta, mondom magamban, de adok még egy tanácsot: ne meséld el, hanem mutasd, írd, csináld, és majd eldől, insalla. Insalla, insalla, insalla. Az egész kellős közepén feltűnt a semmiből egy foltos cirmos, akit a lengyel következetesen Igornak hív. Mit csinál ez itt a harmadik emeleten? Kaját lejmol, majd mivel nem kapott, angolosan távozott a tűzlépcsőn a negyedikre. Ő megúszta ennyivel, én meg hallgathattam tovább a lengyel mennyét.

Vihar van, az égzengés ébresztett, de mire aztán rendesen felkeltem, már tiszta volt az ég. Volt annyi eszem még tegnap, hogy egy kicsit nyomozzak a többi diák után, mi a véleményük a hiánycikk könyvekről. És lám, siker, mert az egyik jólélek letette a fénymásolatokat a Carpe diem nevű fénymásoldában. Az is kiderült, hogy más, valódi olaszoknak még annyi gőze sincs a vizsgakövetelményekről, mint nekem, ami mit tagadjam, üdít. Pontos címet nem mondott a tag, aki letette a könyveket, csak a Sangiuliano út végén, azon az új helyen, amit Carpe diemnek hívnak, azt keressétek. Keresem, félúton – mintha csak október lenne – rámszakad az ég. Behúzódok egy kapualjba, mire még jobban rázendít. Amikor feladtam a reményt, hogy egy kicsit is alábbhagy, átszaladtam az első fénymásoldába, és pofátlanul megkérdeztem, hol van a másik, amit keresek. Csak kétszer mentem el mellette, sokba fájna egy nagyobb cégtábla, mi, Carpe diem? Mindkét könyv ott díszelgett viszont az asztalon. Azt, most, nekem, légyszí! Nagyon kedvesek voltak, és egyáltalán, hogy így végiggondolom, mióta itt vagyok, minden helyen kedvesen, mosolygósan fogadtak, még a fenti fazon is, pedig a konkurenciájához irányított át. Kinyomták, még borzalmas sárga színű fedlapot is kaptam hozzá, és örömmel jelentem, hogy ezt is ki lehet pipálni. Már csak meg kellene tanulni. Néztem a többi anyagot is az egyesítés előttről; amit odahaza annyival elintéztünk, hogy „voltak, és szívtak”, az itt 30 oldalban van kifejtve, kik voltak, és hányszor, hogyan szívtak, úgyhogy néhány kérdésben a nulláról indulok. És íme, Olaszország bosszúja: „Voltál a vizsgán? Voltam, és szívtam.”

Van azért jó hír is, ami lehet, hogy más előjelet kap jelen körülmények között: a kis herceg hetedikén jön látogatóba, és egy hétig marad. Pont azon a héten, amikor a vizsgáim vannak. Kínos. Továbbá kissé nyugtalanít, hogy a főnökasszonyom nem válaszol, és nem tudom, kell még vizsgáznom Adornonál, vagy sem.

A közértben beleütköztem valakibe, pont, mint a rossz amerikai filmekben; Romy volt az. Ő a hozzám legközelebb álló szicíliai, bár ez, ugye relatív. Olyan ködkép típusú leányzó, hol feltűnik, hol nem; utolsó emlékem róla, hogy eltűnt az ötvenhatos előadásom alatt. Bennem a meglepetés hatására átvette az irányítást Rezsőke, így két szótagon túl egyik szóban sem jutottam, semmilyen nyelven. Kérdezte, hogy ment az előadás, meg van-e vizsgám, neki is arra kellene most tanulnia inkább. Vele is, nem mondjuk a hentespultnál lógó fél disznók közt, vagy a dobozossörpiramis árnyékában, hanem pont a körömvágó ollók társaságában kell találkoznom, hogy kínosabb legyen. Beauty fantasy, ordít mindenhonnan, de csak a lábkörmömet vágom vele, mit kell romantikázni? Hajj.